Ha azonban politikai demagógia helyett a törvénymódosítás tartalmát vizsgáljuk, akkor egészen más képet kapunk. Először, a módosítani tervezett szövegrész nem különbözik jelentős mértékben a korábbi szövegrésztől, inkább annak pontosításaként, egyértelműsítéseként értelmezhető. A szociális törvény vonatkozó szakasza a korábbiakban így rendelkezett: „A szociális ellátás feltételeinek biztosítása – az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl – az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.”

Ennek a helyébe lép az alábbi rendelkezés: „1. Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős. 2. Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni. 3. Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn. 4. Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése. 5. Ha az egyén szociális biztonsága a 4. bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.”

Vagyis a jelenleg hatályos szabályozás is elsősorban az egyént, valamint annak családját/hozzátartozóját nevesíti felelősként, és csak utánuk az önkormányzatot és az államot. Ebben tehát nincsen változás, hacsak az nem, hogy az egyes szervezeteket a módosítás külön bekezdésekben nevesíti. Továbbá – nagyon helyesen – felelősként nevesíttetnek az egyébként állami támogatásban részesülő karitatív szervezeteket, ami érthető, hiszen ezek a karitatív szervezetek a szociális tevékenységükhöz állami támogatást kapnak.

Másodszor, szó sincsen a szekuláris szociá­lis ellátórendszer elleni ideológiai támadásról, amint arról sem, amit a Mérce ír, hogy az ember szociális biztonságáért bármelyik ranghelyen is bármiféle egyház lenne felelős. Az egyház szó meg sem jelenik a módosításban, semmilyen egyházra semmilyen szociális feladatot nem ró a törvény. Az más kérdés, hogy a karitatív szervezetek egy része (de nem mindegyik) egy-egy egyházhoz kötődik, de ez nem jelenti azt, hogy a szociális ellátást maga az adott egyház nyújtaná vagy a törvény a feladatot egyházakra osztaná.

Harmadszor, a módosítást nehéz úgy értelmezni, hogy az állam kivonul a szociális ellátásból, hiszen az öt nevesített szereplő közül három – a települési önkormányzat, az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek és az állam – jelentős részben vagy teljes egészében állami forrásokból látja el a szociális ellátással kapcsolatos feladatait. Ráadásul a módosítás egyértelműen meghatározza, hogy ha valamely, az ellátási felelősségben előbbre sorolt szereplő nem képes az egyén szociá­lis biztonságának megteremtésére, akkor a feladatot átveszi a sorban következő szereplő. Vagyis az állam végeredményben továbbra sem hagy senkit szociális bizonytalanságban, csak ő maga akkor lép, ha az egyén szociá­lis biztonsága saját maga vagy valamely más – az egyénhez közelebb álló – szereplő által nem teremthető meg.

Negyedszer, a felelősség megállapításánál alapvetően helyes dolog sorrendiséget meghatározni. Mivel az egyértelmű sorrendiség megelőzi az esetleges vitákat, nincsen egymásra mutogatás, helyette egyértelmű felelősségi hierarchia van. Vagyis a törvénymódosítás a korábbi szabályozás pontosításával tiszta, egyértelmű helyzetet teremt.

Ötödször, amennyiben a módosításnak van ideológiai üzenete – az egyértelműsítés mellett kétségkívül ilyen is van –, azzal mi, konzervatívok csak egyetérthetünk. Igen, úgy gondoljuk, hogy az egyén sorsának alakulásáért elsősorban ő maga a felelős, mellette pedig a családnak és a kisközösségeknek erős hálóként kell működniük. Az állam felelőssége az, hogy az egyént segítse képességei maximumának kibontakoztatásában, és a szociális ellátásban akkor és oly mértékben kell részt vennie, amikor és amilyen mértékben erre más szereplők nem képesek. Egy olyan világban, ahol a liberalizmus és az abból kinövő különböző ideológiák több mint kétszáz éves tevékenységének köszönhetően egyre inkább előtérbe kerülnek a jogok és egyre inkább háttérbe szorulnak a kötelességek, nem árt figyelmeztetni az embereket a kötelességeikre, és azokat törvényben is rögzíteni. Kötelességeikre saját magukkal, hozzátartozóikkal, szűkebb és tágabb környezetükkel szemben.

Az idős szülőről való gondoskodás például meggyőződésünk szerint elsősorban a gyermek feladata és kötelessége kell hogy legyen, és csak akkor és olyan mértékben kell ebbe a feladatba másnak is bekapcsolódnia, amikor és amennyiben a gyermek erre nem képes. Ennek megfelelően nemcsak a sorrendiség megállapításának tényével, hanem a ténylegesen megállapított sorrenddel is egyet kell értenünk. Olyan ez, mint annak rögzítése az alaptörvényben, hogy az anya nő, az apa férfi. Évezredeken keresztül ez teljesen természetes volt, és senkinek eszébe nem jutott volna ezt normatív módon jogszabályban rögzíteni. Amint azonban ez komolyan megkérdőjeleződött, szükségessé vált ennek explicit kimondása és jogszabályban történő rögzítése. Ugyanez a helyzet az egyéni és a családi felelősséggel. Ami ugyanakkor nem korlátok nélküli, és nem jelent aránytalan terhet, hiszen a törvényjavaslat szövege egyértelműen rögzíti, hogy a hozzátartozó csak „anyagi lehetősége és személyes képessége arányában” felelős családtagja szociális biztonságáért. Szó sincs tehát arról, hogy az állam a szociális válság költségeit a társadalomra terheli, csak arról, hogy egyértelműen rögzíti az egyébként normálisnak tekinthető felelősségi viszonyokat és annak határait.

Végül a javasolt szabályozás teljes mértékben összhangban van az Európai Unió egyik sokat hivatkozott – ám a gyakorlatban vissza-visszatérően figyelmen kívül hagyott – alapelvével: a szubszidiaritással. A szubszidiaritás alapelve szerint egy felmerült problémát annak keletkezési helyéhez legközelebb eső szinten kell megoldani, és csak ennek kudarca esetén kell bevonni magasabb szintet a probléma megoldásába. Vagyis a javasolt törvénymódosítás az uniós próbát is kiállja.

Összefoglalva: a szociális törvénynek a Ház előtt lévő módosítása minden szempontból helyeselhető, a körülötte keltett ellenzéki hisztéria pedig nem más, mint „business as usual”.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Szabó Tímea (Fotó: MTI/Kovács Tamás)