Ma már csak a legidősebbek emlékezhetnek a magyar XX. század két legszomorúbb karácsonyára, az 1944-esre és az 1956-osra. „Mennyből az angyal – menj siet­ve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség” – írta 1956 karácsonyára New Yorkból a reményét vesztett magyar fővárosba Márai Sándor. 1944-ben pedig szenteste sem szünetelt a nyilas terrorgépezet, számos zsidó mellett aznap gyilkolták meg Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A szovjet csapatok pedig épp megérkeztek.

Mi, akik már a hidegháború vége felé nőttünk fel, és Kádár János szó szerint legutolsó hadseregében, 1988–89-ben már afféle operettkatonákként „védtük” a Varsói Szerződést a NATO-tól, azt hihettük, mindez a múlté. Naivan azt gondolhattuk, a béke az ember, az emberi közösségek természetes állapota, nem a háború, és – tettük hozzá – Európa éppen eleget dolgozott rajta az 1945 óta eltelt évtizedekben, hogy kiérdemelje a nyugalmat. Hiába fáradozott volna De Gaulle, Churchill, Adenauer, majd később Kohl, Gorbacsov és Walesa? Tudhattuk pedig a történelemből, hogyan eszményítette az idősebb Cato a fegyverforgató római katonát, ahogy elég egy pillantást vetni nemzeti nagyjaink arcképcsarnokára: a jobbára tragikus sorsú művészek mellett a legtöbben vagy mártírok, vagy hadvezérek, esetleg mártír hadvezérek.

Mi Bécsbe jártunk Gorenjéért, és átengedtük a keletnémeteket, hadd öleljék őket a keblükre szerencsésebb nemzettársaik. Az NDK kártyavárként omlott össze, a románok (karácsonykor!) megszabadultak a Ceausescu házaspártól – Kelet-Közép-Európa a szabadság és a remény földje lett, a szovjetek már nem vonultak be. A moszkvai ­puccs idején nyaralni mentünk a jugoszláv tengerpartra, ott sem volt háború. Aztán lett. A délszláv háború visszahozta az öldöklést Európa szívébe. A múltat is. Akkorra már megőszült egykori magyar bakák a tévét mutogatva idézték fel háborús emlékeiket, miközben a képernyőn Szaniszló Ferenc ismertette az aktuális harci helyzetet. Vukovárról beszélt és Szarajevóról, amelynek lakossága három karácsonyt élt túl ostrom alatt. Ez a háború, ahogy a mostani, az ukrajnai is, újra elérte a magyarokat. Délvidéki kollégákat kaptunk a budapesti szerkesztőségekben: tudtak szerbül, horvátul. De otthon katonaszökevények voltak.

Robert Kagan neokonzervatív ideológus – a magyar ügyekben is jól ismert Victoria Nuland külügyes héja felsővezető férje – ezt úgy fogalmazza meg: ők a Marsról származnak, mi pedig a Vénuszról. Persze könnyű nekik, amerikaiaknak: ők a háborúi­kat mindig mások földjén vívják, mi pedig a sajátunkon.

Mégis, világégések esetén is megesett, hogy miként az ókorban az olimpiai játékok idején, karácsonykor elhallgattak a fegyverek. Egyik regényé­ben Ken Follett valós eseményekre is építve ír brit és német katonák első világháborús alkalmi frontbarátságáról. Az egyik szereplő nem érti, hogyan lehetséges ez, de egy walesi megmagyarázza neki:

„Néhány sváb fölállt a mellvédre, fegyvertelenül, és odakiabálták, hogy »Boldog karácsonyt!«, mire nálunk is megcsinálta ugyanezt az egyik srác, aztán elindultak egymás felé, és mielőtt annyit mondhattunk volna, hogy bű, már mindenki ezt csinálta.” (Titánok bukása, fordította Bihari György és Sóvágó Katalin.) Ki kellene ezt próbálni Ukrajnában is. Nem a baka küldte önmagát a frontra.

Borítókép: Ukrán civilek katonai képzést kapnak (Fotó: MTI/EPA/Mikola Tisz)