idezojelek

A megszokhatatlan háború

Az amerikaiak szerint mi, európaiak széplelkek vagyunk, nem olyan férfiasak, mint ők.

Szőcs László avatarja
Szőcs László
Cikk kép: undefined
2022. 12. 26. 7:30
Fotó: Mikola Tisz

Ismerős ismerőse az az idős kárpátaljai magyar férfi, aki életében először egyedül tölti a karácsonyt. A Beregszászi járásban, a saját házában, amelyet már nem hajlandó elhagyni, hiába hívta át Magyarországra a lánya és a veje, hogy töltse velük és az unokákkal az ünnepet. A szülőket már ide köti a megélhetésük, a vő pedig az ukrajnai sorozások miatt az ünnepekre sem utazik haza. Így aztán a családja sem. Ezt a karácsonyt Ukrajna-szerte áramkimaradások és a velük járó didergés, sötétség, áruhiány nehezítheti, de a legjobban alighanem a szeretteik hiányoznak most az ottaniaknak. A háború ünnepkor még fájdalmasabb tud lenni, mint a szürke hétköznapokban.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Európa és benne a magyarok is jól ismerik azt az érzést, amit soha nem tudtunk megszokni. 

Ma már csak a legidősebbek emlékezhetnek a magyar XX. század két legszomorúbb karácsonyára, az 1944-esre és az 1956-osra. „Mennyből az angyal – menj siet­ve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség” – írta 1956 karácsonyára New Yorkból a reményét vesztett magyar fővárosba Márai Sándor. 1944-ben pedig szenteste sem szünetelt a nyilas terrorgépezet, számos zsidó mellett aznap gyilkolták meg Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A szovjet csapatok pedig épp megérkeztek.

Szent Család - Petrás Mária kerámiája
Szent Család – Petrás Mária kerámiája. Fotó: Legeza László

Mi, akik már a hidegháború vége felé nőttünk fel, és Kádár János szó szerint legutolsó hadseregében, 1988–89-ben már afféle operettkatonákként „védtük” a Varsói Szerződést a NATO-tól, azt hihettük, mindez a múlté. Naivan azt gondolhattuk, a béke az ember, az emberi közösségek természetes állapota, nem a háború, és – tettük hozzá – Európa éppen eleget dolgozott rajta az 1945 óta eltelt évtizedekben, hogy kiérdemelje a nyugalmat. Hiába fáradozott volna De Gaulle, Churchill, Adenauer, majd később Kohl, Gorbacsov és Walesa? Tudhattuk pedig a történelemből, hogyan eszményítette az idősebb Cato a fegyverforgató római katonát, ahogy elég egy pillantást vetni nemzeti nagyjaink arcképcsarnokára: a jobbára tragikus sorsú művészek mellett a legtöbben vagy mártírok, vagy hadvezérek, esetleg mártír hadvezérek.

1990 körül, amikor joggal reménykedtünk egy új, szabad világban, tudtuk például, hogy éppen polgárháború dúl Libanonban, Irak pedig lerohanta Kuvaitot (meg is kapta érte a magáét az amerikaiaktól), de úgy voltunk vele, ezek távoli, egzotikus országok a földgömbön. 

Mi Bécsbe jártunk Gorenjéért, és átengedtük a keletnémeteket, hadd öleljék őket a keblükre szerencsésebb nemzettársaik. Az NDK kártyavárként omlott össze, a románok (karácsonykor!) megszabadultak a Ceausescu házaspártól – Kelet-Közép-Európa a szabadság és a remény földje lett, a szovjetek már nem vonultak be. A moszkvai ­puccs idején nyaralni mentünk a jugoszláv tengerpartra, ott sem volt háború. Aztán lett. A délszláv háború visszahozta az öldöklést Európa szívébe. A múltat is. Akkorra már megőszült egykori magyar bakák a tévét mutogatva idézték fel háborús emlékeiket, miközben a képernyőn Szaniszló Ferenc ismertette az aktuális harci helyzetet. Vukovárról beszélt és Szarajevóról, amelynek lakossága három karácsonyt élt túl ostrom alatt. Ez a háború, ahogy a mostani, az ukrajnai is, újra elérte a magyarokat. Délvidéki kollégákat kaptunk a budapesti szerkesztőségekben: tudtak szerbül, horvátul. De otthon katonaszökevények voltak.

Az amerikaiak szerint mi, európaiak széplelkek vagyunk, nem olyan férfiasak, mint ők. 

Robert Kagan neokonzervatív ideológus – a magyar ügyekben is jól ismert Victoria Nuland külügyes héja felsővezető férje – ezt úgy fogalmazza meg: ők a Marsról származnak, mi pedig a Vénuszról. Persze könnyű nekik, amerikaiaknak: ők a háborúi­kat mindig mások földjén vívják, mi pedig a sajátunkon.

Mégis, világégések esetén is megesett, hogy miként az ókorban az olimpiai játékok idején, karácsonykor elhallgattak a fegyverek. Egyik regényé­ben Ken Follett valós eseményekre is építve ír brit és német katonák első világháborús alkalmi frontbarátságáról. Az egyik szereplő nem érti, hogyan lehetséges ez, de egy walesi megmagyarázza neki:

„Néhány sváb fölállt a mellvédre, fegyvertelenül, és odakiabálták, hogy »Boldog karácsonyt!«, mire nálunk is megcsinálta ugyanezt az egyik srác, aztán elindultak egymás felé, és mielőtt annyit mondhattunk volna, hogy bű, már mindenki ezt csinálta.” (Titánok bukása, fordította Bihari György és Sóvágó Katalin.) Ki kellene ezt próbálni Ukrajnában is. Nem a baka küldte önmagát a frontra.

Borítókép: Ukrán civilek katonai képzést kapnak (Fotó: MTI/EPA/Mikola Tisz)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Sitkei Levente avatarja
Sitkei Levente

Ez itt az én hazám

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

Mivé lett világunk?

Deák Dániel avatarja
Deák Dániel

Orbán államférfi, Magyar botrányhős

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

KÉT MAGYARORSZÁG – Magyar Péter sikeres szeppukut követett el saját magán

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.