Nemrég egy adventi baráti összejövetelen jártam. Úgy alakult, hogy húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó, okos, világlátott fiatalokkal beszélgettem. A sikeres, már egzisztenciát teremtett ifjak látszólagos lazasággal, harsánysággal múlatták az időt.
A szokásos, viccesnek gondolt poénok elpufogtatása, néhány pohár bor és pezsgő elfogyasztása után azonban váratlanul komoly irányt vett a beszélgetésünk. Természetesen az orosz–ukrán háború volt a téma. Szinte mindannyian arra voltak kíváncsiak, hogy a pusztító gazdasági, embargós hatások mellett szerintem kell-e még több problémától tartaniuk. Mert a többségüknek már felesége, kisgyermeke van.
Elillant a jókedv, és maradt a tétova félelem, ami kiült az arcukra is. Rossz volt látni, hogy olyan dologtól tartanak, amit nem ismernek, amiről azt gondolták, hogy az ő életükben itt Európában már nem történhet meg.
Ez a háború azonban a maga brutális valóságában nem bolygónk egy távoli zugában tombol, hanem a szomszédban. Mert bizony a távoli földrészeken eddig is zajló gyilkos háborúk messze vannak, nem fenyegetnek bennünket. Szolidárisak, együttérzők vagyunk ilyenkor, küldünk némi pénzt valamelyik humanitárius szervezetnek, és ezzel meg is nyugszunk, mert tudjuk, elég messze van ahhoz, hogy ne befolyásolja életünket. Esetleg még a közösségi médiában a profilunk mellé teszünk valami együttérző, sajnálkozó képet.
De ez a háború most más. Túl közel van, és felforgatja az életünket. Először az egzisztenciánkat fenyegeti, a rezsiszámláinkon látjuk, a bolti fizetéskor érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán olyan városok képeit látjuk, amelyekben akár mi is élhetnénk. Csak éppen víz, fűtés és áram nélkül, romos épületek pincéiben.
Ráadásul olyan katonák harcolnak egymással, akikben könnyen megláthatjuk önmagunkat, rokonainkat, barátainkat. Ez pedig nyilvánvalóan sokkolja ezeket a fiatalokat is. Túl közeli, túl hasonló, túl reális ez a fenyegetés, nehéz kellő távolságból szemlélni. Ezek a fiatalok ezzel a riadt félelemmel néztek rám, és várták tőlem, a „szakértőtől” a biztató és megnyugtató szavakat, amiket sajnos nem tudtam megadni. Mert én magam sem látom, hogy ebben a háborúban hol – és főleg mikor – lehet megtalálni a kiutat a pusztítás őrületéből.
