Azt mondtam, hogy nekünk, magyaroknak mindenáron ki kell maradnunk a háborúból. Amihez az kell, hogy a megfontolt kormányzás és okos diplomácia mellett meg is tudjuk védeni magunkat. El tudjuk riasztani a fenyegetést, jöjjön az bármilyen irányból. Ez pedig csak erős, modern hadsereggel lehetséges. Mindezek mellett pedig az is kell, hogy mellénk álljon a Jóisten vagy a jószerencse, ki miben reménykedik. 

A fiatalok lelkesen bólogattak, oldódott bennük a feszültség, és én megnyugodtam. Amikor is egyikük azt kezdte el magyarázni, hogy ő azért biztos, ami biztos, kitalálta már, hogyan tud a családjával elmenekülni, ha mégis veszélyesebbre fordulna nálunk a helyzet. Sorolta az utazás-menekülés állomásait, módozatait, amelynek a végén a világ túlsó felén találnak majd békés otthont, új egzisztenciát maguknak. 

Ez az elképzelés egyik pillanatról a másikra beindította a többi fiatal fantáziáját is. Egyre vadregényesebb módon jutottak el képzeletben az áhított úti célok felé. Abban mindegyikük egyetértett, hogy menekülni kell, csak a célállomásokról volt vita közöttük. Előbb csodálkozva, majd egyre értetlenebbül hallgattam őket. 

Hirtelen kínos csend támadt.

Hogy miért mondtam el karácsony előtt ezt a történetet? Nem azért, hogy elrontsam az ünnepi hangulatot. Hanem hogy szenteste, amikor együtt a család, adjunk hálát a békés életünkért, egyben gondoljunk azokra, akik a szomszédunkban próbálnak élni, túlélni. 

Másrészt azért, mert az ünnep fényei mellett látnunk kell azt is, hogy felelősek vagyunk a hazánkért. Ebbe a felelősségbe pedig az is beletartozik, hogy a gyermekeinknek, unokáinknak adjuk tovább a hagyományokat, családi szokásokat. Mert a karácsonyi ünnep erről is szól. A fenyőfa állítása, díszítése, a családi receptek alapján elkészült ételek íze, illata. A család összetartsa, biztonsága. Az újszülött Jézus történetének ismerete, a hit megtartó ereje.

Persze tudom, hogy veszély esetén az ember első gondolata a menekülés, a biztonság keresése. Ami teljesen természetes, rendben lévő dolog. Ám ezután fel kellene ébredni a védelem érzésének is. Hogy meg kell védeni a családunkat, országunkat, mert nem lehet mindig menekülni. Tudomásul kell vennünk: nem biztos, hogy a világ távoli zugaiban ránk várnak. Lehetnek nálunk sokkal gazdagabbak, gyorsabbak, akik meg tudják fizetni ideig-óráig a biztonságukat. 

Ám sajnos egy idő után ezek a helyek is elfogynak, megtelnek. Ezért sokkal egyszerűbb, még ha veszélyesebb is, ha azt védjük, óvjuk, ami a miénk. Fontos, hogy rendet tartsunk a fejünkben, szívünkben. Ezért nem szabad megengedni, hogy a gyerekeink az iskolában angolszász sikerkönyveket olvassanak kötelező olvasmányként az Egri csillagok vagy a Kőszívű ember fiai helyett az olvasás megszerettetésére hivatkozva. 

Mert az orosz–ukrán háborút úgy is látnunk kell, mint az értékek nélküli, multikulturálisnak hazudott, valójában sosem volt világ végét. Csak azok a nemzetek élnek túl a XXI. században, amelyek ismerik történelmüket és büszkék rá, őrzik nagyszüleik, szüleik szokásait. Most, karácsony ünnepén is őrizzük meg mindezt, fogjuk meg szeretteink kezét, és bízzunk abban, hogy közösen, összetartva túl fogunk jutni ezen a nehéz időszakon is.

Áldott, boldog és leginkább békés karácsonyt kívánok mindenkinek!

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetbiztonsági tanácsadója

Borítókép: Ukrán katonák támadják az orosz állásokat a kelet-ukrajnai Donyecki területen fekvõ Bahmut közelében (Fotó: MTI/AP/Libkos)