„Felelős állásban levő tisztviselőtől a mai gazdasági helyzetben, államháztartásunk ezer baját ismerve, meggondolatlanság volna távoli perspektívákat feltáró elméleti tervezgetésekbe, részletes munkaprogram kidolgozásába bocsátkozni” – a jelenlegi költségvetés állapotát, a rezsiválság hatásait jól ismerve mindezt én is írhattam volna, ám valójában e szavakkal Hóman Bálint kezdte a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává történt beiktatásakor elhangzott beszédét 1923. december 22-én. S valóban, 220 éves intézményünk elmúlt száz évében szinte minden elődöm életét megnehezítette a szűkös költségvetési keret, a politikusi rövidlátás és szűkkeblűség vagy éppen a nemzetközi gazdasági és politikai környezetnek a kulturális költségvetést is beárnyékoló hatása.
Kinevezésem után ugyan jelentős lendületet adott az az állami többlettámogatás, amit a legrégebbi és legnagyobb magyar múzeumként mi is megkaptunk a kultúrstratégiai intézményi cím mellé, s még a kormányzati figyelem is nagyobb lett az elmúlt három évtizedben megtapasztaltnál, ám a szomszédunkban kitört háború és annak közvetett hatásai viszonylag gyorsan elinflálták mind a dolgozóinknak adott béremelést, mind azon többletforrásainkat, amelyeket fejlesztésre, beruházásra, további béremelésre, valamint műtárgyvásárlásra tudtunk volna fordítani.
Mindez nem jelentheti azt, hogy ne akarnánk akár rövid távú vagy akár távoli perspektívákat feltáró terveket készíteni és megvalósítani. Legyen szó az új régészeti központunkról, a megépítendő restaurátorbázisunkról és műtárgyraktárunkról, a főépületünk akadálymentesítéséről, látványraktárakkal és időszaki kiállítóterekkel való bővítéséről vagy egy új épületben létrehozandó Nemzeti Portrétárról, illetve a várva várt új állandó kiállításunkról.
Nagyokat álmodunk, ám mindeközben nem mondunk le az aprólékos, módszeres munkáról, a nagyközönség számára kevésbé látható tudományos tevékenységről sem.
Miközben rendkívül fontosnak tartom a közművelődést és a közönségkapcsolatok ápolását, a múzeumpedagógiát, valamint a nyilvánosság folyamatosan átalakuló terében való intenzív jelenlétet, aközben pontosan tudom, ezen részterületek sikerének is csak intézményünk magas színvonalú tudományos tevékenysége lehet az alapja. Hóman a kultúrpolitikában a tudománypolitikai irány híve volt, azaz „a fejlődésre képes öncélú, tiszta tudományban” látta a nemzeti kultúra alapját.
Úgy vélekedett, hogy a „legelőkelőbb kultúrintézményeink” az egyetemektől a Magyar Tudományos Akadémián át az országos múzeumokig vagy a levéltárig „a tiszta tudomány művelését, fejlesztését, tudományosságunk színvonalának emelését” tartják a feladatuknak. „Teljes mértékben elismerik ugyan a gyakorlati élet és a népművelés szempontjainak fontosságát, de e szempontok érvényesítését s az ily irányú szükségletek kielégítését nem tekintik a tudományos intézmények elsőrendű feladatának, lévén e célra rendelt külön gyakorlati irányú és közművelődési célzatú intézményeink.”
Hómannak alapvetően igaza volt, ugyanakkor ő is tudta, hogy „elsőrendű tudományos feladatai mellett másodsorban népművelő, oktató hivatása is van múzeumunknak”. Ezt ma legfeljebb azzal egészíthetjük ki, hogy a tudományos munkára, a gyűjtemények tudományos feldolgozására épülő kiállításrendezés, a közművelődés, az oktatás, az ismeretterjesztés, a múzeumpedagógia ma még hangsúlyosabb részei a komplex múzeumi tevékenységnek, mint egy évszázada. Ám – megismétlem – ezeknek csakis a tudományos tevékenység lehet az alapja.
A tudomány és a ráépülő közművelődés szimbiózisát maga Hóman is kiemelte: „Öncélú, tiszta tudomány nélkül nincs alkalmazott tudomány és nincs népszerűsítő tudomány. Tiszta tudományt művelő és terjesztő intézmények nélkül pedig nem fejlődhetik öncélú, tiszta tudomány. A közműveltséget gyarapító és gyakorlati ismereteket terjesztő intézmények tehát nem boldogulhatnak, ha nincsenek tisztán tudományos intézményeink. Ez a felfogásom természetesen nem jelenti azt, mintha a tudományos intézmények közművelődési és gyakorlati irányú oktató munkásságát kárhoztatnám s az érdeklődő, tanulni vágyó művelt közönséget onnét kizárni kívánnám. Ellenkezőleg, vallom, hogy tudományos intézményeinknek – különösen mai nehéz gazdasági viszonyaink közt – ki kell venniök részüket a gyakorlati oktatás és népművelés feladataiból is. Ily természetű munkásságuknak azonban sohasem szabad a tudományos munka rovására előtérbe nyomulnia, sohasem szabad veszélyeztetnie az intézetek tudományos karakterét.” Ez számunkra és a bennünket fenntartó kormány számára is lényeges figyelmeztetés.
A mi intézményünknek hangsúlyozottan nemzeti karaktere van, olyan, amilyen nem lehet egy biológiai vagy fizikai kutatóintézetnek, de még egy Szépművészeti Múzeumnak sem.
Ahogyan Hóman fogalmazott: a Nemzeti Múzeum „speciálisan magyar nemzeti karakterének fenntartását nemcsak a tradíciókhoz való ragaszkodásunk, hanem a magyar tudomány szempontjai is szükségessé teszik. […] a magyar tudomány feladata éppen a speciálisan magyar kultúrának vizsgálata és megismerése. Nemzetközi elismeréshez és jelentőséghez is azáltal jut, ha a sajátosan magyar jellegű, csak nálunk, a mai nemzeti anyagunkból megismerhető tudományos igazságokat keresi és ismerteti meg a világ tudományosságával. A Magyar Nemzeti Múzeumnak – éppúgy, mint a nyugati kultúrnépek világhírű múzeumainak – igazi, tudományos jelentősége gyűjtő és feldolgozó munkásságának nemzeti irányában és karakterében van.”
A nemzet múzeuma az elmúlt 220 év alatt többször átalakult. Szerencsés és kevésbé sikeres decentralizációs folyamatok eredményeképpen jött létre az az alapvetően történeti profilú autonóm intézmény, amely Közép-Európa meghatározó tudományos műhelye és egyben népszerű, sokak által felkeresett kiállítóhelye. Hóman vallotta, hogy „a történeti alapon megindult természetes decentralizációs folyamatnak útját állnunk nem szabad. Ez a folyamat minden ellenkező kísérlettel dacolva tovább fog haladni a maga útján, s az idő mihamarabb meg fogja hozni a végső kifejlést: a központi épületben amúgy sem férő, részben már régen kiköltözött intézetek helyrajzi és adminisztratív szétválását.”
A természettudományi múzeum későbbi önállósodása innen nézve teljesen érthető folyamat eredménye, ám abban igaza volt jeles elődömnek, hogy „a művészeti múzeumok jelentőségét és tekintélyét a Magyar Nemzeti Múzeum keretében való megmaradásuk, illetőleg odacsatolásuk miben sem csorbította volna, hiszen a kiválással egy időben a Nemzeti Múzeum többi osztályai is önálló intézetekké fejlődtek. […] A Magyar Nemzeti Múzeum szervezetének e korai és erőszakos megbontásával egy szép történeti koncepció – a magyar föld és magyar szellem minden termékét magában foglaló Magyar Nemzeti Múzeum koncepciója – sérült meg.”
Ez a folyamat láthatólag irreverzíbilis, nem is akarjuk bolygatni a számunkra is fontos, szövetséges társintézmények státusát. Ám a gyűjteménygyarapítási politikánkban hangsúlyosan kell azon – elsősorban képző- és iparművészeti – értékek pótlására törekednünk, amelyek egyes gyűjteményegységek korai kiemelésekor vagy éppen a kommunista diktatúra időszakában történt ideológiai alapú intézményi átszervezésekkor kerültek ki a törzsanyagunkból.
A szocialista diktatúra összeomlása óta eltelt három évtizedben – a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria kifejezetten indokolt integrációján túl – jelentős szervezeti változások nem következtek be a nagy országos közgyűjtemények életében. Nem így történt a muzeális gyűjteményekkel nem rendelkező tudományos kutatóintézetek esetében, amelyek az elmúlt évtizedben is jelentős átalakuláson mentek át.
Legyen szó akár az akadémiai kutatóhálózatról, akár azon új intézetekről, amelyeket a kormányzati politikai akarat hívott életre. Ezek egy részének hosszú távú fenntarthatósága – különös tekintettel a jelenlegi háborús gazdasági helyzetre – erősen kérdéses. Egyes intézetek esetében – akár a történeti, akár a régészeti profil miatt is – felvetődhet más intézményekkel, köztük múzeumunkkal való összevonásuk, hasonlóan ahhoz a sikeres integrációhoz, amit az elmúlt évben a régészet terén végrehajtottunk, megalapítva a Nemzeti Régészeti Intézetet.
Ugyanakkor a lehetséges integrációs törekvések megfogalmazásakor is érdemes Hóman 1923-as beiktatási beszédére figyelnünk, aki azt vallotta, hogy „amennyiben tudományos vagy államgazdasági megfontolások a Magyar Nemzeti Múzeum valamely magyar jellegű gyűjteményeinek más tudományos ismeretekkel való összeolvasztását követelnék meg, ez csak akkor volna megengedhető, ha a kérdéses intézetek beilleszkednének a Nemzeti Múzeum szervezetébe. Bármily erős személyi garanciák vannak is a jelenben a szóba jövő intézetek vezetőinek személyében, a jövőre nézve csak a Magyar Nemzeti Múzeum történetileg kialakult autonóm szervezetében rejlő hatalmas erő nyújthat intézményes biztosítékot arra, hogy az általánosabb szempontú s ezért nagyobb abszorbeáló képességgel bíró intézetek – általános szempontjaik mellett – állandó figyelemmel lesznek a mi gyűjteményeinkben predomináló speciálisan nemzeti szempontokra.”
Bármilyen irányba is haladjon nagy múltú intézményünk fejlődése, a tudományos tevékenységünk és a közönséget kiszolgáló kiállításpolitikánk mellett vezetőként nekem még egyre kell törekednem: a felelősségteljes gazdálkodásra, a stabil anyagi háttér megteremtésére, megtartva a fenntartó felettes szervvel és a mindenkori kormányzattal való jó kapcsolatunkat. Ez magában foglalja munkatársaim anyagi megbecsülését is, mert miként Hóman tette, úgy magam is „a legnagyobb rokonszenvvel támogatom a tisztviselők és egyéb alkalmazottak szociális és gazdasági helyzetének javítására irányuló törekvéseket”.
A pénzügyi stabilitás megteremtése érdekében azt is kérjük a fenntartótól, hogy a látszólag harminc éve kimúlt szocializmus szellemiségét őrző jegyárrendeletet végre változtassák meg, lehetővé téve ezzel az indokolatlanul sok ingyenes és kedvezményes jegy kivezetését. De legalább ilyen fontos a magánmecenatúra visszahozatala a mindennapi életünkbe, ezért is hangoztatom szinte naponta a mecénásprogramunk jelmondatát: Legyen a kultúra támogatása polgári erény! Ez a gondolat a magánadományozás révén létrejött Nemzeti Múzeum falai között különösebb indoklást nem igényel.
A hazánkra szakadt nehézségek ellenére is annak reményében fogalmazunk meg nagy terveket és bátor célokat mind a kiállítási politikánkban, mind az oktatási és könyvkiadási tevékenységünkben, mind a beruházások terén, hogy lesz politikai akarat, nagyvonalúság és forrás, valamint ezeket kiegészítő magántámogatás arra, hogy intézményünk betölthesse a története, gyűjteményének színvonala, főépületének tekintélyt parancsoló jellege, kollégáink elhivatottsága és felkészültsége, valamint hazánk geopolitikai helyzete által predesztinált szerepét.
Pontosan azt várom és kívánom önmagunknak, amit Hóman egy évszázada: noha „a két utolsó állami költségvetés a háború kitörése óta szokatlan bőkezűséggel karolta fel intézetünket, fináncpolitikánk mai iránya mellett sok jót alig remélhetünk. A magam részéről azonban nem látom be, miért kellene a nemzetközi tudományos világban nemzetünk pozícióját biztosító tudományos intézeteinket, kultúránk színvonalát és fejlődését rideg pénzügypolitikai szempontoknak áldozatul dobni […] és ezért nem adom fel a reményt, hogy építkezéseinket a kultuszminiszter úr által e célra átadott telken súlyos viszonyaink ellenére is megkezdhetjük. […] Mindazonáltal korántsem áltathatjuk magunkat azzal a reménnyel, mintha nehéz gazdasági feladatainkat pusztán állami eszközökkel meg tudnók oldani. Ezeknek a magyar tudományra és múzeumokra egyaránt életbevágóan fontos, mai leromlott valutánkban azonban milliárdokat igénylő pénzügyi feladatoknak e megoldásához igénybe kell venniük a magyar társadalom áldozatkészségét.
A magyar társadalom ma száz éve, a tudomány fejlődésének hasonlítatlanul alacsonyabb fokán s a mainál semmivel nem jobb gazdasági viszonyok közt saját erejéből, jóformán minden állami támogatás nélkül vetette alapját két nagy tudományos intézményünknek, a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a Magyar Tudományos Akadémiának.
Lehetetlen, hogy mai nehéz, sőt katasztrofális helyzetekben magukra hagyja a magyar kultúra főoszlopaivá, nemzetközi pozíciónk legerősebb támaszaivá fejlődött alapításait. Örök szégyenfoltja maradna […] a pénzvilág urainak, ha kulturális kötelezettségeik elől a gazdasági helyzetről panaszkodó, hipokrita sopánkodással vagy […] filléreket érő könyöradományokkal igyekeznének szabadulni.”
Ugyanis a hazával szemben nekünk, a kulturális élet alakítóinak, illetve nekik, a mára láthatóan megerősödött gazdasági elit tagjainak is kötelességük van.
Pontosan úgy, ahogy azt Márai Sándor írja a Füves könyvben: „Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni?
Te hallgass hazádra.
Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”
(A cikk a Magyar Nemzeti Múzeum alapításának 220. évfordulója alkalmából december 8-án megrendezett tudományos konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.)
A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
