A második nem, vagyis hogy kell-e katonai szövetségbe tömörülni, szintén aktuális, hisz a NATO-n kívül nincs vele egyenértékű, országokat magába foglaló másik erőtér, amióta megszűnt a Varsói Szerződés szervezete, amely az 1990-es éveket megelőzően a volt európai szocialista országokat fogta össze. 

Ezért meglepő a NATO legújabb igénye, hogy bővíteni kívánja a tagországok létszámát, és Svédországot, valamint Finnországot szeretné a szövetségen belül látni. Nincs ugyanis olyan politikai élethelyzet, olyan támadó erő, amelyik Svédország és Finnország lerohanására készülne. 

„No, de ott az ukrán példa” – mondják sokan. Ukrajna azonban nem Finnország és pláne nem Svédország. Ráadásul lehet, hogy Európa biztonságát éppen a NATO feloszlatásával párhuzamosan, az egyes országok saját katonai védelmi képessége növelésével lehetne garantálni.

A legfontosabb érv eme állítás bizonyságára, hogy a NATO az utolsó harminc évében az Egyesült Államok külpolitikai érdekeit szolgálta, akkor is, ha a többi tagnak ez sem egyenként, sem összességében nem volt előnyös. 

Az amerikai hadiipar, amelyre az USA gazdasága épül, kénytelen hódító katonai lépésekre – Irak, Szíria, Afganisztán – sarkallni országa adminisztrációját. 

De mi köze ehhez az európai NATO-tagoknak, köztük Magyarországnak? A svédek és a finnek ezért is tennék jobban, ha továbbra is kimaradnának, mert elkerülhetnék az ilyen visszás helyzeteket. 

Még egyszerűbben fogalmazva: mivel a NATO Oroszországot – később majd Kínát is – jelölte és jelöli meg ellenségnek, ebből a potenciális összecsapásból ki tudnának maradni. 

Minden más, az első csapásmérés képességétől a végső leszámolás elvéig a Földünk megsemmisítésére tett kísérlet, ami az emberiség pusztulását vonná maga után. Ezt tudják Washingtonban és Moszkvában vagy akár Pekingben is. Ezért nem lesz, nem lehet világháború, amennyiben egy normális logikát követnek.

Lesz és lehet helyi – földrajzilag erősen behatárolt –, hagyományos fegyverekkel megvívott katonai konfliktus, ahogy ez történt Irakban, most Ukrajnában, s elképzelhető Koszovóban vagy akár Tajvanon. 

Az USA gazdasági struktúrája kikényszeríti a „fegyverek elhasználását”, miközben Oroszország és Kína saját nemzetbiztonsági érdekei mentén, prevencióból követ el agressziót földrajzi környezetében. Vagyis Ukrajna és Tajvan kérdésköre nem egy nagyobb offenzíva kezdete, hanem helyi „ügy”. 

A svéd és finn lépésnél maradva, Oroszország két ok miatt sosem fogja (saját kezdeményezésre) katonailag megtámadni ezen két országot. 

Egyfelől nincs hozzá erős, stabil és hosszú távra alkalmas gazdasági háttere. Már az ukrajnai konfliktus is erősen kimerítette a lehetőségeit. 

A másik ok, hogy nincs hozzá ideológiai előzmény, illetve indíték. A Szovjetunió idején a kommunizmus eszmeiségéből adódóan volt arra esély, hogy a Varsói Szerződés hadseregei támadást indítanak. Ma viszont föl sem merülhet egy ilyen ötlet Moszkva részéről.

Ez ma, 2022-ben a NATO-bővítés és az ellenségkeresés helyett inkább méltó kihívás lenne a szervezet számára. Ennek hiányában azonban kénytelenek vagyunk meghirdetni az új pacifizmust.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)