Utalás szintjén, elnagyoltan megjelent a kisebbségvédelem a 2021-es NATO-csúcs záródokumentumában is, mint amit a tagállamok Kijev figyelmébe ajánlanak arra az esetre, ha szorosra akarja fűzni a szálakat az atlanti szövetséggel. Ezt azonban – más felsorolt szempontokkal, mint a korrupció elleni harc vagy a demokratikus értékek – legkésőbb a háborús szél elfújta. Nem kétséges, Ukrajnának nemcsak a lerombolt infrastruktúráját kell majd újjáépítenie, hanem úgy általában az egész országot, a berendezkedését és a mentalitását is ideértve. 

Nem azért, mert bármilyen érdemi tényező ki akarná hasítani Kárpátalját Ukrajnából. Magyarország minden ilyen értelmű, sokszor provokatív híresztelés nyomán leszögezte, nem törekszik a Trianonnal elcsatolt terület visszaszerzésére (diplomáciai nyelven: tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását). Azt pedig még ukrán sci-fi-írók sem gondolhatják ép ésszel komolyan, hogy mondjuk a beregszászi járás ki akarná kiáltani a függetlenségét. Valójában a fenti fejlemények azért rendkívül nyugtalanítóak, mert fenyegetően hatnak a nemzeti kisebbségre. Összehasonlításul: 130-140 ezer magyarról beszélünk egy 43 milliós országban. A decemberben elfogadott ukrajnai nemzeti kisebbségi törvény pedig tovább csorbítja az őshonos kisebbségek jogait, alighanem előrevetítve: az ottani magyarság sorsának javulását, az elukránosítás megfékezését nem lehet pusztán kétoldalú egyeztetésektől vagy Kijev jóindulatától várni. Az új törvényt nemcsak a kárpátaljai magyar szervezetek és a budapesti kormány ítélte el, de Románia is. (Ukrajnában a magyarénál népesebb román közösség is él, különösen a Csernyivci területen, az egykori Észak-Bukovinában.)

Azt írtuk, a háború valamikor véget ér. De mikor? Ha betegséghez hasonlítjuk, akkor azt látjuk, minden orvos más és más diagnózist mond. Van szakértő, aki szerint stratégiai értelemben máris vége (Ukrajna nem lesz teljesen ukrán, de orosz sem, már értelmetlenül ölik egymást az emberek), másvalaki úgy véli, 2023 is a háború éve marad. Megint más szerint az oroszok az idén felőrlik az ukránokat, míg van, aki azt állítja, Putyin csapatai lógó orral kulloghatnak haza. Egy biztos: a jelenlegi helyzet nem maradhat fenn a végtelenségig, nincsenek is erre végtelen erőforrások. A The American Conservative folyóirat hasábjain Dan Steinbock geopolitikai elemző amellett érvel, hogy a katonailag amerikai lélegeztetőgépre tett Ukrajna gazdasági értelemben rohan a vesztébe, Douglas Macgregor volt alezredes, a Trump-kormány védelempolitikai tanácsadója pedig amellett, hogy Ukrajna ígérkezik Amerika új Vietnamjának.

A háború lezárását nem feltétlenül kell (és meglehet, nem is érdemes) egy békeszerződéshez hasonlóan elképzelni, amelyet a vezetők aláírnak, majd bankettet adnak és kitüntetik egymás katonáit, mint Napóleon és I. Sándor cár egymáséit. 

Mikor hallottunk utoljára a szíriai polgárháborúról? Pedig nincs még vége. „Az elhúzódó háborúkkal az a probléma, hogy az amerikai és az európai közvélemény jellemzően korábban un rájuk, mint az ellenség” – írja Niall Ferguson skót–amerikai történész.

E cikkhez a térséget jól ismerő egyik szakértő, illetve egy vezető diplomata véleményét is kikértük. Egyikük (nem feltétlenül az előző sorrendben) úgy vélte, egy szörnyű területszerző háború idején erkölcstelen autonómiát emlegetni. Másikuk szerint valóban történelmi esélyt szalasztana el a magyar diplomácia, ha a megfelelő pillanatban nem érvényesítené nemzetpolitikai érdekeit. A két álláspont nem feltétlenül kibékíthetetlen. Nem most kell verni az asztalt (nem is diplomatikus), amikor a szomszédban ölik egymást az emberek, és ugyan nehéz kiegyensúlyozni a különböző becsléseket, de minden bizonnyal százezrekben mérhető már a halottak száma. Készülni ugyanakkor lehet és érdemes is egy jövőbeli helyzetre, mégpedig okos közdiplomáciával, és ebben az olyan civil lépések is segíthetnek, mint az amerikai olvasói levelek.

Könnyű lesz elfogadtatni a kárpátaljai auto­nómiát? Nem. A kérdés már három évtizeddel ezelőtt felmerült Ukrajnában, de végül nagyobb felfordulást hozott idehaza az MDF-ben, mint amilyen tartós megoldást odaát. 

 Románia például logikus szövetségesünk lehetne, de arra még egy kezdő diplomata is befizetne, amikor a bukaresti politikának nem a székely autonómiatörekvések jutnak erről az egészről elsőként az eszébe. Egy dolog viszont biztos. Ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok valóban otthon érezzék magukat a szülőföldjükön – ami magyar nemzetpolitikai érdek –, Ukrajnának nemhogy a mostani, de a háború előtti önmagához képest is vonzó környezetté kell válnia. Legalább a többi velünk szomszédos ország szintjén.

Borítókép: A munkácsi turul szobor (Fotó: Bereczky Tamás)