Legtöbbünk, akik csak turistaként jártunk Csehszlovákiában, szép országra emlékszik vissza. A báját a vasfüggöny mögötti szürkeségben is őrző Prágára, a Tátra fenyveseire. A börzsönyi hétvégi házakban pedig bejött a csehszlovák tévéadás; ezen néztük salakmotorversenyeiket, világhírű teniszezőiket, jégkorongozóikat. De éppen harminc esztendeje, a kelet-közép-európai rendszerváltások viharában ez az ország is megszűnt. Hetvennégy évével alig élte túl a Szovjetuniót az első világégéstől a hidegháború végéig tartó rövid huszadik században. Öröksége ellentmondásos. Trianon kedvezményezettjeként is ígéretes demokratikus államként indult útjára Masarykkal. Benessel már kevéssé váltotta ezt be. „Míg a csehek szempontjából aranykor volt, szlovák szempontból pedig az emancipáció egyik legfontosabb pillanata, addig magyar szempontból Csehszlovákia megszületése az egyik szög a történelmi magyarság koporsójába” – mondta a Rubicon Intézet minapi komáromi rendezvényén (Volt egyszer egy Csehszlovákia) Simon Attila felvidéki történész, az MTA külső tagja. Mint megjegyezte, „ez az állam húsz év alatt még csak meg sem próbálta felkínálni a kisebbségek számára az azonosulás lehetőségét. Egy olyan államot, amelyben a kisebbségek nem emlékezhettek meg a saját nemzeti ünnepeikről, nem használhatták nemzeti szimbólumaikat […], a kisebbségek nehezen éreznek magukénak.”
Csehszlovákia története a nemcsak rövid, de éppolyan borzalmas huszadik század története, méghozzá közép-európai lenyomatban: a legrosszabbul a kisebbségek járnak a náci, majd kommunista diktatúrában és a kettő közötti zavaros időkben. A zsidók a holokauszt, a felvidéki magyar és a szudétanémet kitelepítettek az 1945 utáni revans, a kollektív büntetés elszenvedői.
A kommunizmust már csaknem mindenki megszenvedi. Az 1968-as prágai tavasz vége ugyanolyan illúzióvesztés, mint a magyar 56-é: a szovjet típusú kommunizmus reformálhatatlan.
A fiataloknak is szemük van Dubcekékre. Bauer Sándor tizenhat éves ipari tanuló 1969 januárjában felgyújtja magát a Múzeumkertben, pár nappal követve Jan Palach prágai egyetemista példáját, aki a Varsói Szerződés csapatai – köztük a Magyar Néphadsereg – csehszlovákiai inváziója ellen tiltakozott. Míg mi a kádári lakásbelsők kárpitozott foteljeiben belefeledkeztünk a Nők a pult mögött és a Kórház a város szélén című népszerű csehszlovák sorozatokba, Blazej doktor és Inka nővér évődésébe, a kommunista rendszer olyanokat üldözött, mint Václav Havel, Milan Kundera vagy a magyarok kényszerasszimilációja ellen is fellépő jogvédő, a nemrég elhunyt Duray Miklós. A Husák-, majd a Jakes-rezsim keménységéhez képest az 1989-es bársonyos forradalmat követő rendszerváltás és – pár évvel később – az ország szétválása békésen ment végbe. A kilencvenes évek délszláv háborúihoz, az egykori Szovjetunió egymásnak eső utódállamainak háborúihoz (orosz–ukrán, hegyi-karabahi, grúz–orosz) viszonyítva nagy szó ez. Az elmúlt egy év leckét adott egész Európának abból, hogy mekkora.