Legtöbbünk, akik csak turistaként jártunk Csehszlovákiában, szép országra emlékszik vissza. A báját a vasfüggöny mögötti szürkeségben is őrző Prágára, a Tátra fenyveseire. A börzsönyi hétvégi házakban pedig bejött a csehszlovák tévéadás; ezen néztük salakmotorversenyeiket, világhírű teniszezőiket, jégkorongozóikat. De éppen harminc esztendeje, a kelet-közép-európai rendszerváltások viharában ez az ország is megszűnt. Hetvennégy évével alig élte túl a Szovjetuniót az első világégéstől a hidegháború végéig tartó rövid huszadik században. Öröksége ellentmondásos. Trianon kedvezményezettjeként is ígéretes demokratikus államként indult útjára Masarykkal. Benessel már kevéssé váltotta ezt be. „Míg a csehek szempontjából aranykor volt, szlovák szempontból pedig az emancipáció egyik legfontosabb pillanata, addig magyar szempontból Csehszlovákia megszületése az egyik szög a történelmi magyarság koporsójába” – mondta a Rubicon Intézet minapi komáromi rendezvényén (Volt egyszer egy Csehszlovákia) Simon Attila felvidéki történész, az MTA külső tagja. Mint megjegyezte, „ez az állam húsz év alatt még csak meg sem próbálta felkínálni a kisebbségek számára az azonosulás lehetőségét. Egy olyan államot, amelyben a kisebbségek nem emlékezhettek meg a saját nemzeti ünnepeikről, nem használhatták nemzeti szimbólumaikat […], a kisebbségek nehezen éreznek magukénak.”
Csehszlovákia története a nemcsak rövid, de éppolyan borzalmas huszadik század története, méghozzá közép-európai lenyomatban: a legrosszabbul a kisebbségek járnak a náci, majd kommunista diktatúrában és a kettő közötti zavaros időkben. A zsidók a holokauszt, a felvidéki magyar és a szudétanémet kitelepítettek az 1945 utáni revans, a kollektív büntetés elszenvedői.
A kommunizmust már csaknem mindenki megszenvedi. Az 1968-as prágai tavasz vége ugyanolyan illúzióvesztés, mint a magyar 56-é: a szovjet típusú kommunizmus reformálhatatlan.
A fiataloknak is szemük van Dubcekékre. Bauer Sándor tizenhat éves ipari tanuló 1969 januárjában felgyújtja magát a Múzeumkertben, pár nappal követve Jan Palach prágai egyetemista példáját, aki a Varsói Szerződés csapatai – köztük a Magyar Néphadsereg – csehszlovákiai inváziója ellen tiltakozott. Míg mi a kádári lakásbelsők kárpitozott foteljeiben belefeledkeztünk a Nők a pult mögött és a Kórház a város szélén című népszerű csehszlovák sorozatokba, Blazej doktor és Inka nővér évődésébe, a kommunista rendszer olyanokat üldözött, mint Václav Havel, Milan Kundera vagy a magyarok kényszerasszimilációja ellen is fellépő jogvédő, a nemrég elhunyt Duray Miklós. A Husák-, majd a Jakes-rezsim keménységéhez képest az 1989-es bársonyos forradalmat követő rendszerváltás és – pár évvel később – az ország szétválása békésen ment végbe. A kilencvenes évek délszláv háborúihoz, az egykori Szovjetunió egymásnak eső utódállamainak háborúihoz (orosz–ukrán, hegyi-karabahi, grúz–orosz) viszonyítva nagy szó ez. Az elmúlt egy év leckét adott egész Európának abból, hogy mekkora.
Csehország és Szlovákia épp harmincéves. Varrás mentén váltak szét az iparosodottabb, városiasabb cseh és a vidékiesebb szlovákiai részre. Népszavazás nélkül, a cseh és a szlovák vezető, Václav Klaus és Vladimír Meciar egyezsége alapján. Ma a NATO és az EU közepesen fejlett tagjai, nem hibátlan demokráciái. A jogfosztó Benes-dekrétumok – amelyektől nem tágítanak – kényes pontot jelentenek ma is. De a visegrádi négyek keretei között hazánkkal, Varsóval együtt, közös hangon, negyvenmillió EU-polgár érdekében szólalnak meg Európában.
A cseheknek Havel és Klaus, a szlovákoknak a héten már a kilencedik ikszet taposó volt köztársasági elnökük, Rudolf Schuster óta nincsenek nagy formátumú politikusaik. Pártrendszerük képlékeny, a miniszterelnökök jönnek-mennek, Szlovákiában a Heger-kormány decemberi bukása óta éppen kormányválság van. Az 1993-as szétváláskor a magyar média állandó tudósítói jellemzően Pozsonyba költöztek Prágából, a jelenleg 420-450 ezer fős felvidéki magyarság miatt számunkra már ez a Csehországhoz képest feleakkora, ötmilliós állam a fontosabb. Lehet, hogy ezért is látjuk innen a szlovák politikát hektikusabbnak, a meghökkentő figuráival, mint Meciar vagy Robert Fico és vérfagyasztó fejleményeivel, mint Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya meggyilkolása (2018). Ebbe bukott bele a Fico-kormány. A szlovákiai alvilág története pedig a csallóközi maffiával, a dunaszerdahelyi tízes vérengzéssel (1999) B kategóriás amerikai filmeket megszégyenítően dermesztő.
Egyes, naivnak bizonyuló várakozásokkal ellentétben az uniós csatlakozás nem rendezte az őshonos kisebbségek helyzetét. A nemzeti érdekérvényesítéshez továbbra is elengedhetetlen a kisebbségek erős parlamenti képviselete a velünk szomszédos országokban, ahol jelentős a magyarság létszáma. Szlovákiában a polgárok mintegy nyolc százaléka vallotta magát magyarnak a népszámláláson. Az új magyar összefogás, a Szövetség tavalyi helyhatósági választásokon elért eredménye jó alapot jelent egy későbbi erős parlamenti képviselethez.
Milyen ma magyarnak lenni Szlovákiában? Ne válaszoljuk meg a kérdést ottani nemzettársaink helyett! Megkérdeztünk ezért e cikkhez két felvidéki újságíró kollégát.
– Ugyanolyan, mint bárhol máshol. Az értékek, a küldetés ugyanaz. A megmaradás parancsa éppúgy érvényes Kassán, mint Rozsnyón, Komáromban vagy akár Kis-Magyarországon. Az ősök emléke akkor is kötelez, ha aktuálisan kicsit rosszabb a helyzet! – feleli Dunaszerdahelyről Pomichal Krisztián, lapunk rendszeres szerzője.
– Ma Szlovákiában már nem igazán nemzeti határok mentén jelennek meg a törésvonalak, mint ahogy néhány évvel ezelőtt is. Ma már jobb- és baloldali az ember, liberális vagy konzervatív, nemzeti szuverenista vagy globalista. Ahogy nálunk, Szlovákiában is vannak olyanok, akik „történetesen” magyarok és olyanok, mint jómagam, akik tudatosan, kötődve, ragaszkodva azok – így az érsekújvári, ma már Budapesten élő Deme Dániel. Az immár meglettnek mondható Szlovákia maholnap krisztusi korba ér.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)
