Először is nagyon nehéz olyan evidenciákkal vitatkozni, hogy jövő csak akkor képzelhető el egy nemzet számára, ha képes reprodukálni önmagát. Ehhez pedig elemi szükséglet, hogy minél több utód szülessen. Ahogy nálunk fogalmaznak a szakemberek, legalább a vágyott gyermekek láthassák meg a napvilágot. Mert el kell keserítenem a tudatosan gyermekteleneket, a magyar fiatalok többsége nagy családban szeretne élni, de a gátló tényezők bonyolult és sokrétű hálója megakadályozza őket ebben. 

Aki ezt károsnak nevezi, belegázol sok millió ember lelkivilágába. Kérnénk szépen tehát a tudatosan magányosakat, hogy legalább annyi empátiát követeljenek meg maguktól irányunkban, mint amennyit tőlünk elvárnának. Vagy ne álcázzák jótékonyságnak a nemzeti kormányt lejárató akcióikat, vagy ha ez eszükbe sem jutott, akkor vegyék tudomásul, hogy megnyilvánulásaik rendkívül bántók lehetnek azoknak, akik gyerekek nélkül nem tudják elképzelni a teljes, kiegyensúlyozott életet. Ki lehet szakadni önként a társadalom szövetéből, lehet tökélyre fejleszteni az önzést, de akkor felnőtt módjára viselni kell a ­következményeit is. Ne kenjék saját lelki problémáikat másra, ne a kormány intézkedéseire mutogassanak frusztrációik miatt, hanem keressék meg az igazi okát fajdalmaiknak.

A sértettségnek ez a kifacsart formája egyébként nem egyedi azok körében, akiknek problémát okoz az integrálódás egy társadalmi többséghez. Emlékezetesek azok az esetek, amikor leveszik a keresztet az iskolák faláról, betiltják a betlehemet a köztereken, vagy egyenesen eltávolítják a keresztény tematikájú köztéri szobrokat azért, hogy azok ne sértsék a muszlim kisebbség vallási érzelmeit. Érdekes, hogy eszébe sem jut az ilyen döntések meghozóinak, hány millió keresztény ember vallási érzelmeit sértik meg egy-egy ilyen húzással. 

De sajnos nap mint nap tapasztaljuk, hogy a józan ész egyre többször kénytelen visszavonulót fújni.

Nem véletlen az sem, hogy a tudatos gyermektelenek úgy érzik magukat, mint a gender- és LMBTQ-propagandisták. Utóbbiak is sértettek ugyanis, amiért a heteroszexuális és bináris társadalmi többség világos határvonalat húzott nyomulásuk útjába. Tudomásul vesszük, hogy léteznek, olyanok, amilyenek, sem szóval, sem tettel nem bántjuk őket, tiszteletben tartjuk alapvető emberi jogaikat, de nem kívánunk többletjogokat biztosítani számukra. Az pedig teljességgel lehetetlen, amit az Európai Parlament nemrég megválasztott alelnöke szeretne. Marc Angel szerint minél előbb, minél fiatalabb korban meg kell ismertetni a gyerekekkel a szivárványos eszméket, ezek nélkül nincs egészséges szexuális fejlődés. Szerintünk pedig azonnal takarodjanak a kiskorúak közeléből, hagyják békén a gyerekeinket.

Sértő voltam? Bocsánat, de hányszor vérig sértettek már engem, amikor homofóbnak, transzfóbnak, sőt egyenesen nácinak tituláltak, mert ki merem mondani, amit a kérdésről gondolok. És hányszor megsértődhetnének a keresztények, amikor a transzgender ideológia hívei kétségbe vonják a teremtéstörténet, illetve a biológia törvényszerűségeit. Kihez fordulhatunk panasszal az ellen az Európai Parlament ellen, amelyik határozatot hozott arról, hogy a férfiak is szülhetnek? Kinek panaszolhatjuk el a nemzetközi baloldal bennünket sértő mesterkedéseit, amivel ádáz ideo­lógiai offenzívát folytat szivárványos zászlók alatt a normalitás és a keresztény értékek ellen? 

Tisztelettel kérek tehát mindenkit, akinek világmegváltó, vagy inkább változtatgató szándékai akadályba, történetesen azok ellenállásába ütközik, akik egyáltalán nem akarnak ilyen változásokat, hogy ne sértődjenek meg. Gondoljanak előbb bele a mi helyzetünkbe, mit éreznének, ha fordított esetben az ő évszázadok alatt letisztult szokásaikat nevezné valaki avítt mucsai elmaradottságnak, ha az általuk szentnek hitt dolgokat gúnyolná vagy tenné röhejessé egy kisebbség, vagy az általuk elfogadott tudomány alaptörvényeit kezdenék tagadni ellenfeleik. Ugye-ugye. Nem egyszerű ez. De annyi minimálisan elvárható, hogy előbb mindenki magába néz, ott keresi az okát annak, miért nem értik meg, miért nem fogadják el, fogadják be, és ha mindent megtett annak érdekében, hogy minél kisebb mértékben rekessze ki önmagát az őt világra segítő közösségből, akkor, és csak akkor vár nagyobb empátiát, toleranciát, szolidaritást és elfogadást másoktól.

A magyar kultúra másnapján nevezhetjük ezt akár egyfajta nemzeti minimumnak.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)