Richard Black volt republikánus szenátor pedig így fogalmazott korábban: „Minket, az Egyesült Államokat és a NATO-t nem érdekel, hány ukrán hal meg […]. Tudják, olyan lett ez, mint egy nagy futballmeccs, gyerünk hát, hajrá! Nekünk is megvan a csapatunk, nekik (ti. az oroszoknak – a szerk.) is. És amíg nyerünk, nem érdekel bennünket, hány játékosunk rokkan le a pályán.” De Black, az egykori hivatásos katona, a vietnami háború Bíbor Szív sebesülési érdeméremmel kitüntetett veteránja tovább is megy. „Nem hiszem, hogy Ukrajnának bármi köze lenne a háborúról vagy békéről szóló döntéshez. Azt hiszem, »ezt« Washingtonban hozzák meg. Amíg csak akarjuk, hogy folytatódjék a háború, harcolni is fogunk, proxyként (ti. helyetteseinkként – a szerk.) használva az ukránokat. Harcolni fogunk az utolsó ukrán haláláig” – mondta.
Magyarul az amerikai világbíróság távoltartási végzést hozott Putyin ellen, és ennek az ukránok a végrehajtói. Meghatározása szerint a (NATO-területtől való) távoltartás a kényszerintézkedések egyik fajtája.
Lényege, hogy a terhelt (azaz Putyin és hadserege) szabad mozgáshoz és tartózkodási helyének (ukrajnai) szabad megválasztásához való jogát korlátozza, a személyi szabadság tényleges elvonása nélkül. Értsd: Putyin uralmát azért nem akarják vagy nem tudják megdönteni. De Black szövege már egészen olyan, mintha a freudi ösztönén bugyogna fel a felszínre az amerikai politikából. Mintegy ellenpontozva a hivatalos Washington – mint a freudi felettes én – az ukránok amerikai támogatását önzetlen szabadság- és demokráciaszeretetükkel magyarázó közleményeit. Az ilyen idealizáló, egyszerűsítő elbeszélést hívtuk régen a regény ifjúsági változatának.
Elképzelhető, hogy valaki úgy véli, az öreg Dick Black meghibbant, esetleg az oroszok fizetik. Vessük hát össze a szavait George Friedman véleményével, akiről viszont tudjuk, hogy igen sok pénzt keres Amerikában a stratégiai konzulenscégével. Friedmant nemrég, már hónapokkal azután kérdeztük, hogy Black elmondta a véleményét; utóbbi óta történt egy s más az ukrán fronton. Friedman ezt mondja: „Az Egyesült Államok nagyon világossá tette az ukránok előtt, hogy eljött a tárgyalások ideje. Ez persze nem tetszett nekik.” Meg ezt is: „Persze ez a két ország nem ugyanolyan mértékben vitte a bőrét a vásárra. Az ukránok harcoltak, így aztán ők is szenvedtek a fronton vérveszteséget, mégpedig igen komolyat, mi csak a fegyvereket adtuk a kezükbe.” Meg még ezt: „Ukrajnának nem kell belépnie a NATO-ba ahhoz, hogy a szövetség megvédje. A jelen esetben egyetlen tag, az Egyesült Államok mellettük való kiállása kritikusnak bizonyult.”
Vége a szilveszternek, józanodjunk hát ki: Európa már a saját jelenkori történelmében is mellékszereplő. A XXI. század nagy világpolitikai konfliktusának eleve az amerikai–kínai rivalizálást jósolta (oppardon, prognosztizálta) a külpolitikai szakma.
Ez még igaz is lehet később, de egyelőre a szomszédunkban ropognak a fegyverek. A válságok sorozatán (görög adósság, migráció, Covid, háború) át vergődő Európa hányattatásairól, az egyelőre beláthatatlan végű korrupciós botrányról e hasábokon is sokat írtunk az elmúlt hetekben. De geostratégiai szempontból sem rózsásabb a helyzet. Nyugati határunk bizonytalan.
A brexit utáni britek – akikben legalább van némi katonai potenciál – még európainak számítanak-e egyáltalán? Mennyiben különbözik a politikájuk az amerikaiakétól?
Keleten meddig érnek a határaink? Mi Ukrajna? Konc, amin Washington és Moszkva utódvédharcban marakszik? Mi lesz belőle középtávon? Ütközőzóna? Rágógumi módjára, öt-hatszázezer négyzetkilométerre szétnyújtott új berlini fal? Lehet-e belőle legalább viszonylag demokratikus európai állam, valamiféle szegényebb Lengyelország? A kárpátaljai magyarok talán ennek örülnének a legjobban, de nem úgy néz ki, hogy Európának sok beleszólása lenne a dolgokba. Ki is szólhatna bele? Von der Leyen? Scholz?
Még talán Macront nézik Washingtonban és Moszkvában hatalmi tényezőnek Európából. Végül is ott ül vétójoggal a Biztonsági Tanácsban, az EU utolsónak maradt nukleáris (és futball-) nagyhatalma képviseletében.
Csak mímelni tudja az egykori francia grandeurt és gloire-t, a nagyságot és dicsőséget, de legalább mímeli, Mbappét vigasztalva a katari gyepen, miközben Biden (vagy a dublőre) talán épp diktálja az amerikai feltételeket Zelenszkijnek, a botcsinálta Ukrajna szintén botcsinálta elnökének, e filmvászonról leugrott Goloborodkónak. Viszont Macron nem választható újra, ráütötték már a szavatossági időt, mint egy kerek francia sajtra.
Nem kell Vietnamig visszamennünk: 2000 óta is jól ismerjük a nagy amerikai háborúk helyszíneit. Megtanultuk, hol van a térképen az afgán Mazar-i-Sarif, az iraki Falludzsa. Most már Mariupolt, Herszont is el tudjuk helyezni. De valamikor az európaiak a háborúiakat – akármilyen szörnyűek voltak is – legalább nemcsak maguk vívták, de a maguk érdekeikért tették. Tolsztoj a Háború és békében érzékletesen írja le, ahogy – bő kétszáz évvel ezelőtt – három császár (Napóleon, az osztrák I. Ferenc, valamint I. Sándor cár) felügyeli a morvaországi harcokat. Újévi vizuális szorgalmi feladatként képzeljük el Bident, Putyint és Zelenszkijt lóháton, Herszonnál! Tolsztoj a kegyetlen hierarchiát is érzékelteti. Andrej herceg, Kutuzov fiatal, hetyke szárnysegédje látványosan semmibe veszi a neki megilletődötten jelentő idős osztrák tábornokot. Közülük az osztrák harcolt ugyan a saját földjén, de ez mindegy. A nagyok már akkor tudták magukról, hogy nagyok, a kicsik pedig, hogy kicsik.
