Ismeretes, hogy az első világháború sok szempontból meghatározóbb fontosságú napjaink eseményeinek megértéséhez, mint a jóval ismertebb, egyúttal időben közelebb lévő következő világégés. Különösen igaz e tézis a wilsoni pontok esetében, hiszen azok képezik a nagy háború egyik legtartósabb örökségét. A pontok közzététele egyszersmind a konfliktus egyik eldöntő tényezőjévé lépett elő.

Ez magában foglalta a „titkos diplomácia” megszüntetését, szabad világkereskedelmet, a tengeri hajózás szabadságát, valamint egy új szupranacionális szervezet, a Nemzetek Szövetségének (pontatlan, de jóval ismertebb nevén Népszövetség) létrehozását, amely – hivatalosan – arra volt hivatott, hogy a további háborúkat megakadályozza. Expressis verbis ugyan nem szerepel a szövegben, de önmagában már a pontok némileg „dirigáló” jellegéből következik, hogy mindezen változásoknak az USA égisze alatt kell történiük. 

A wilsoni elvek „álságosságát” már a kortársak jelentős része érzékelte. Cinikus viccként terjedt mind az antant, mind a központi hatalmak táborában, hogy a szemmel láthatóan némi Messiás-komplexusban szenvedő államférfinak 14 pontra van szüksége a világ újrarendezéséhez, erkölcsi rendbe tételéhez, miközben Mózesnek – vallásosabb megközelítésben Istennek – erre 10 pont is elég volt.

Jóllehet 1914-re gazdasági értelemben már egyértelműen az USA lett a világ vezető hatalma, ezt a szupremáciát a nagy háború nélkül nem lehetett volna már négy évvel később a politika terén is érvényesíteni. Az európai hatalmak megtették azt a szívességet Washingtonnak, hogy egymás tönkretételével katalizálták a legkésőbb 1898-ban aktív birodalomépítésbe fogó Egyesült Államok világvezető szerepét, amely egészen a 2020-as évek elejéig megkérdőjelezhetetlen maradt. 

Annak ellenére, hogy az USA is jelentékeny, bár a többi európai hadviselő félhez képest eltörpülő veszteséget szenvedett az első világégésben (elesett katonáik száma meghaladta a 125 ezret), joggal mondhatjuk: az ország „nevető harmadikként” került ki a háborúból, továbbá a vérontás egyetlen igazi nyertese lett. Wilson „kimaxolta” hazája azon szerepét, hogy a korábban kihelyezett hitelek nagyságrendileg 90 százalékával az antantot támogatták. Ez a tőke nemcsak a kézenfekvő „nyugati” antantot szolgálta, hanem a cári birodalmat is, amely 1915-ben nagyrészt már a külföldi, „szövetségesi” hitelekből folytathatta a háborút. A gorlicei áttörés után számos amerikai lőszerszállítmány is a központi hatalmak kezére került, amelyeket ekkor kereszteltek el katonáink „semlegesgránátnak”. 

Ez már azért is disszonáns lépés volt, mert 1914-től kezdve az elnök többször tett békekezdeményezéseket, és úgy tűnt, megértő a központi hatalmak táborának problémáival is. Ehhez képest a caporettói áttörést követően, 1917. december 7-én Bécs–Budapestre is megérkezett Washington hadüzenete, majd 1918 őszén az USA elismerte a hírhedt bukaresti egyezményt is, amelyben Romániának több mint 110 ezer négyzetkilométert ígért oda az antant, 95 százalékban hazánk területéből. Az elnök egyértelműen támogatta Szerbia igényeit is, ekként pedig az állami szintre emelt szerb terrorizmust is legitimálta.

Wilson hibái, gyenge karaktere ellenére az amerikaiak – elsődlegesen is Lansing külügyminiszter – zseniális lépése volt a 14 pont kiadása, amelynek legfőbb célja az európai német szupremácia megtörése volt. Európa számára merőben új helyzet állt elő: a kontinens történelmének korábbi évszázadaiban ugyanis egymást váltották a földrész szuprematív hatalmai, most azonban egy másik földrész hatalmas állama dirigálhatott. Ez a szerep tovább erősödött a második világégés után, ahol Nyugat-Európa teljes bukását kizárólag az USA támogatása biztosította, majd a rommá bombázott régió anyagi és gazdasági helyreállítását a Marshall-terv és -segély tette lehetővé. Ennek azonban komoly ára volt – a wilsoni pontok idején már felsejlett, hogy Európa sorsa végzetesen össze fog fonódni Washington akaratával –, ez még inkább igazzá vált akkor, amikor az amerikaiak a Szovjetunió gerincét roppantották meg az 1980-as évek végén. 

Wilson mindemellett azonban felhívott Szovjet-Oroszország „saját fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására”. Ennek megfelelően Wilson enigmatikusan ugyan, de Lenin rendszerének megdöntését irányozta elő: ezt aztán tessék-lássák némi intervencióval is megfejelte. Bizonyos szempontból azonban maga a bolsevik hérosz is az USA „hasznos idiótájává vált”, hiszen állama komoly fenyegetést jelenthetett a Német Birodalomra nézve és az amerikaiak ekkor már némileg joggal mosolyoghatták meg a „világforradalom” lenini tézisét.

Mindent összevéve, és az Egyesült Államok háborús győzelme ellenére, a béketárgyalásokra a pax Americana arkangyalaként érkező Wilson hasonló szerepet töltött be, mint hazánkban Károlyi Mihály gróf, vagyis igen kínos módon egy bizonytalankodó személy maradt. Jóllehet az amerikai belpolitikában sem volt egységes vélemény arra nézve, hogy miképp is kell rendezni a háború utáni helyzetet, a nagyiparosok, de különösen a fegyvergyártással foglalkozó vállalkozások igen jelentősen befolyásolták mindkét nagy amerikai pártot és lényegében marionettbábuként kezelték és irányították az elnököt.

Az elnök megfogalmazása már jelezte a Benes által megfogalmazott toposz („a Monarchia a népek börtöne”) nemzetközi elfogadtatását. Wilson ezzel szinte robbanóanyagot helyezett a Monarchia törésvonalaira, és világossá válhatott mindenki számára, hogy az antant egyik legfőbb céljává a dualista állam szétzúzása vált. Ráadásul ezek a változások elkerülhetetlenül területi elcsatolásokkal jártak együtt, önmagában látványosan cáfolva az „annexiók nélküli béke” wilsoni elvét.

Hazánk számára Wilson politikája végzetes következményekkel járt – elsősorban azért, mert az oktobrista rendszerváltoztatók tényleg el is hitték azt. Különösen igaz volt ez a „nemzeti önrendelkezés” elvére, amely gyakorlatilag Sopron és környéke három évvel későbbi kivételével sehol nem érvényesülhetett a Kárpát-medencében. Történt pedig mindez Washington égisze alatt is. A valódi és hosszabb távú nemzeti katasztrófa azonban az volt, hogy az ország sorsa egy „Óperenciás tengeren túli” világbirodalom függvényévé vált, miközben az európai vazallusok között is az egyik leginkább meg nem értett, sőt inkább végzetesen félreismert entitássá váltunk. Wilson öröksége ebben az értelemben a 21. század harmadik évtizedének Magyarországát napi szinten kíséri.

A szerző történész

Borítókép: Charles Michel, az Európai Tanács (j) és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke (b) fogadja Joe Biden amerikai elnököt az Európai Unió–Egyesült Államok csúcstalálkozón (Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet)