Nem is olyan régen, de a felgyorsult időnek köszönhetően már szinte a múlt homályába veszve, olyasmit találtam írni a világjárvány kapcsán, hogy beköszöntött a bizonytalanság kora.
Amelyben már szinte lehetetlen tervezni, illetve lehet, de minek, sodródunk tehát. Aztán kitört a háború a szomszédban, annak minden következményével együtt, ufókat vizionáltam az égboltra, erre tessék, itt vannak azok is, vagy legalábbis valami hasonlók, miközben a kínaiak átálltak a tobzoskáról a lufikra, tényleg, mint a búcsúban, mintha a világ is búcsút intene, elfordítva azt az arcát, amit eddig ismerni véltünk.
Bizonytalanságunk fokozódott, akár a nemzetközi helyzet, és súlyosbító körülményként kiderült az is, hogy felkészületlenek vagyunk. Bizonyos szempontból. Ennek az lehet az egyik oka, hogy Magyarország, szintén bizonyos szempontból, eddig a béke szigetének számított.
Jó, a frusztráció, az agresszió jelen volt a társadalomban, de például nem mentek neki késsel kétnaponta egy rendőrnek. Bűnözői körökben sem volt elterjedt, igény meg végképp nem mutatkozott rá. Közmegegyezés szerint a zsaru tabu.
Hál’ istennek egy ideje már nem azért, mert be lennénk tőle tojva, hanem mert adott esetben ő képviseli a törvényt, és amint az a foglalkozását jelző szóban pontosan benne foglaltatik, ő a rend őre. A rend pedig nemcsak arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó, hanem biztonságot és bizonyosságot ad, adott esetben segítséget nyújt. Tehát nem szurkálunk összevissza, mint valami idióta, akkor sem, ha be vagyunk rúgva, vagy netalán új cucc érkezett a Hős utcába.
