Lopakodó kultúrharc

Bizonyára sokan vannak, akik emlékeznek arra a lassú átmenetre, ahogyan a semleges februári hétköznapból kötelező jellegű Valentin-nap lett. Eleinte csak furcsálltuk, hogy mi mindent nem ünnepelnek mások, a következő évben jött a finom elvárás, hogy azért illene ilyenkor megajándékozni valamivel a kedvest, egy esztendő múlva már haragvó pillantások és epés megjegyzések jelezték, nem maradhat el a megemlékezés, s végül nem is maradt el: immár évről évre megvásároljuk a kötelező virágot, bonbont, plüssvakarcsot, szívecskés lufit s minden egyebet, amit a kulturális keretrendszer megkövetel.

Fotó: Arpad Kurucz

Nos, az új játék kapcsán ismét fellángolt a gyűlölet, s a Rowlingot megleckéztetni vágyó többneműek internetháborút indított azok ellen, akik használni merik a Potter-játékot: zaklatják a vásárlókat, cukkolják a játékosokat, gyalázkodnak, szitkozódnak, fenyegetőznek. Egy Twitter-poszt szerint van, aki nem tudja tisztelni emberként azokat, akik megveszik a játékot, egy másik sértődött transznemű „levegőt sem bír venni” a játék egyes elemeit látva. Mások úgy harcolnak, hogy spoilerekkel árasztják el a netet, hogy ezzel rontsanak a játékélményen, de olyan is akad, aki weboldalt hozott létre, amelynek segítségével le lehet nyomozni azokat a streamereket, akik elemzik, bemutatják a játékot, hogy könnyebb legyen széttrollkodni adásaikat. A kezdeményezéseknek természetesen van hatása: sokan nem veszik meg a játékot, a közösségi média számos neves alakja, például a népszerű streamer, HasanAbi úgy döntött, hogy nem hajlandó kritikát mondani a Hogwarts Legacyről, mert el akarja kerülni a támadásokat. A jelenünkben zajló csata hírei alapján felsejlik a riasztó jövő arról a változó kulturális térről, amelyben a különös bolondériából hétköznapi rutin lesz.

Programlavinák

Ezernyi hasonló példát lehetne mondani, mutatni. Elég fellapozni a napi sajtót, elég szétnézni a közösségi média felületein, s ezerszám találhatunk olyan törekvéseket, amelyek a kulturális erőtér részévé akarnak válni. 
Sok ilyen jelenség mögött nincs szervezett erő, csak az az alkalmi együttmozgás, amit a profitéhes virágárusok vagy a haragos transzvesztiták tevékenységében láthatunk. Ám megsokszorozza az erejét minden ilyen kezdeményezésnek, ha szervezetbe tömörülnek hívei. Roger Scruton a környezetvédő mozgalmak példáján elemzi az ilyen programszervezetek rendkívül káros hatásait. A Zöld filozófia című kötetében rámutat, hogy ezek a mozgalmak önjáró közéleti szereplőkké válnak, olyanokká, amelyeknek céljai nem a tagságukat alkotó emberek céljai, hanem ideológiai programpontok. A legtöbb ilyen célszervezet nem alkalmas vitára vagy megállapodásra, kérdéseik között nincs jelen a lokális emberi problémák ügye, ezért eredményeik is csak erőszakos úton érhetők el, és sokszor vétik el az igazi célt.

A brit filozófus így jellemzi ezeket a szervezeteket: „A legnagyobb befolyású, programvezérelt NGO-k nagy hatalommal rendelkeznek, alapvetően nem elszámoltathatók, és nem képesek arra, hogy vitát folytassanak céljaik érvényességéről, hiszen maguk e célok határozzák meg őket.” Amennyiben kérdésessé válik, hogy egyes konkrét ügyekben valóban olyan nagy problémák vannak-e, mint amilyen nagynak azokat az ilyen NGO-k és aktivisták láttatni akarják, akkor magának az aktivitásnak a súlya, jelentősége válik bizonytalanná. Ezért az ilyen felvetéseket eleve kizárják agendájukból ezek a szervezetek. Vita és konszenzus híján azonban ezek a rendszerek úgy működnek, mint valami lavinaomlás, amelyet a maga nehézkedése lendít célja felé, lerombolva mindent, ami az útjába kerül. A hasonló szervezetek győzelem vagy vereség típusú gondolkodásában nem jelennek meg a valódi emberek valódi igényei, csak elvont eszmék, világjobbító vakhitek.

Kulturális immunrendszer

Hadd tegyem azonban hozzá: úgy tűnik, azok a közösségek, amelyek erős értékvilággal bírnak, ragaszkodnak hagyományaikhoz, többé-kevésbé jól működő intézmények, szervezetek támogatják az évszázadok során kialakult kultúra folyamatos megélését és jelenvalóságát, nos, azok a közösségek nagyon ellenállóak az efféle lopakodó hatásokkal szemben. Az egyház, a hagyományőrző egyesület, a városszépítő klub, az olvasókör, no meg persze az erős családi, rokonsági, baráti hálózatok rezisztenssé teszik az embert azokkal a hatásokkal szemben, amelyek nem illeszthetők bele a hétköznapi rutinban testet ölő értékrendbe. Az ilyen közösségekben élő emberek képesek mérlegelni azt, hogy milyen jelenségek gazdagítják a kulturális életet és melyek azok, amelyek elvesznek belőle. És még akkor is képesek erre, ha a hétköznapi hatáskeltők, a nyomásgyakorlásban jártas nemkormányzati szervezetek, és a médiaóriások mindent elkövetnek azért, hogy higgye el, amit nem hihet.

A Valentin-naphoz kötődve megjelenő szokásrend például végső soron nem idegen az európai hagyományoktól, hiszen egyfelől tucatnyi olyan alkalom van, amikor ajándékkal kedveskedünk egymásnak, másfelől a szerelmet a legfontosabb érzelemélményeink közé emeli kultúránk.

Más jelenségeket azonban erőszakos beavatkozásnak élünk meg, nemcsak kultúrharcnak, de egyenesen kultúrpressziónak látunk, elnyomásként érzékeljük az érzékenyítő igyekezetet, attól tartunk, identitásunk feladására akarnak kényszeríteni bennünket. Hogy sikerrel járnak-e, az attól függ, mennyire erősek közösségeink, mennyire elevenek hagyományaink.

Borítókép: Kultúraformáló virágárusok (Fotó:Kurucz Árpád)