Míg a 2010-es éveket a globális közeledés jellemezte, addig jelenlegi tapasztalataink alapján a 2020-as éveket a távolodás fogja meghatározni. Egyesek már deglobalizációról beszélnek, mások a nemzetközi kapcsolatok hálózatba szerveződéséről, megint mások pedig többpólusú világrendről. Meglátásom szerint az események jelenlegi dinamikájából bizonyos következtetések ugyan levonhatóak, de pontos kimenetelük még nem modellezhető. Ugyanakkor bármelyik paradigma nyer igazolást, a regionális együttműködések szerepe jó eséllyel felértékelődik. Ez a trend mutatkozik meg az Európai Unióban is, ugyanis a régóta működő Balti Közgyűlés vagy az Északi Tanács mellett a 2010-es évek második felétől kezdődően számos új regionális kezdeményezés, köztük a Bukaresti 9-ek, a Három Tenger Kezdeményezés vagy éppen a francia–német parlamenti közgyűlés kezdte meg munkáját.
Magyarország így jelenleg több regionális együttműködésben érdekelt, ugyanakkor számunkra továbbra is az 1335-ös hármas királytalálkozóval megalapozott visegrádi négyek (V4) jelentik a prioritást.
S habár az azóta eltelt évszázadok regionális, európai és később globális történelmi fejleményei sok esetben nem kedveztek az együttműködés fenntartásának, fejlesztésének, a közép-európai lét sajátossága a szovjet blokk összeomlását követően újra összekapcsolt minket.
1991. február 15-én írta alá a visegrádi nyilatkozatot Lengyelország és Csehszlovákia elnöke, valamint Magyarország miniszterelnöke azzal a céllal, hogy az európai integráció felé vezető úton közösen indulhassanak el országaink. A nyilatkozat olyan közös prioritásokat fogalmazott meg az euroatlanti integrációra való törekvésekkel összefüggésben, melyek példaként szolgáltak az összes kormány számára.
2004-ben a visegrádi államok közösen csatlakoztak az Európai Unióhoz, így immár a közösség adta kereteken belül kellett megfogalmazni célkitűzéseinket. Egyenjogú taggá kívántunk válni, olyanokká, akik aktív szerepet játszanak az európai közösség jövőjének formálásában.
Ezek a törekvések 2010 után, az egyre szorosabbá váló magyar–lengyel kapcsolatoknak köszönhetően új lendületet kaptak, majd a 2015-ös migrációs válság hasonló, a nyugati felfogástól eltérő megítélése mind a négy tagállamot egységbe forrasztotta.
Közös fellépésünknek köszönhetően nem került sor kötelező kvótákra és azok elosztására, valamint a kapuk szélesre tárását célzó brüsszeli politikát sikerült mérsékelni és elfogadtatni az Európai Unió külső határvédelmének fontosságát. A témát továbbra is közösen tartjuk napirenden, ugyanis a migrációs fenyegetettség – a balkáni útvonal sajátossága mellett – az orosz–ukrán háború következtében új színezetet kapott. 2022 januárjában a V4-ek honvédelmi és rendvédelmi bizottságai egy közös nyilatkozatban az illegális migráció megállítása, valamint a külső határok hatékony védelme mellett arra is felhívták a figyelmet, hogy a migrációt eszközként felhasználó hibrid támadásokkal és a menedékjoggal való rendszerszintű visszaélésekkel sem képes megbirkózni az Európai Unió intézményrendszere.
A határok közös védelme a 2015-ös migrációs válság idején felszínre hozta a rendészeti, illetőleg katonai együttműködés szükségességét országaink között, melyet csak felerősített az immár több mint egy éve tartó háború.
Annak ellenére, hogy a háború lezárásához vezető legrövidebb utat máshogyan látjuk, mint V4-es partnereink többsége, örömteli, hogy a katonai együttműködés a gyakorlati szinten nem akadt meg és ugyancsak eredményesen folyik az együttműködés a közös gyakorlatok és a kiképzés terén.
A lengyel nemzet irányításával pedig zajlik a felkészülés a V4 EU-harccsoport 2023. első félévi készenléti szolgálatára. Mindemellett fontos mérföldkő, hogy megvalósult a V4-ek első közös védelmi beszerzési projektje, amelynek részeként gyakorló lőszereket vásárolunk közösen.
A migráció és a biztonság alapvető összefüggésben állnak a határaink túloldalán zajló eseményekkel. Megítélésünk szerint ezért is elsődleges fontosságú, hogy kézzelfogható előrelépés történjen a Nyugat-Balkán országainak európai integrációs folyamatában.
A biztonság ugyanakkor az energiaellátás területén is felértékelődött. Az orosz–ukrán háború következtében az olcsó orosz nyersanyagokra és energiára épülő stratégiát az Oroszország ellen bevezetett brüsszeli szankciók megbuktatták, ezért jelenleg valamennyi uniós ország alternatív megoldásokat keres.
Ez utóbbi nem könnyű feladat, hiszen több évtizedes gyakorlatot kell rövid időn belül megváltoztatni, miközben Nyugat-Európában – főként Németországban – az elmúlt években megerősödött és kormányzati szintre emelkedett zöldpolitika is igyekszik befolyásolni ezen változás irányát és ellehetetleníteni a nukleáris energia előállítását az EU-n belül.
Az atomenergiával kapcsolatos kérdéseket 2021 novemberében, Pakson vitatták meg a V4-országok nukleáris energiáért felelős vezetői. Ekkor fogadták el A klímasemlegesség felé vezető úton című közös nyilatkozatot, amely kimondja, hogy nincs klímasemlegesség atomenergia nélkül.
Ezen közös alapvetésre támaszkodtak a V4-ek, amikor Franciaországgal közösen – jelen állás szerint – sikerült elérniük, hogy az európai uniós stratégiai tervezések során megújuló és zöld energiaforrásként tekintsenek az atomenergiára.
Ez a döntés nem csupán Magyarország és a paksi bővítés szempontjából kulcsfontosságú, hanem a lengyelek számára is az, hiszen a lengyel energiastratégia szerint 2040-re hat atomreaktort terveznek üzembe állítani, az elsőt 2033-ban.
A biztonság szempontjából az önálló vagy legalább részben önálló energiaforrások mellett a diverzifikáció és a meglévő hálózatok összekapcsolása is elsődleges szemponttá vált. 2022-ben, a V4 szlovák elnökségének idején fogalmaztuk meg, hogy a lehető leghamarabb, ám fokozatosan megszüntessük az orosz gáz-, olaj- és szénimporttól való függőséget. Ennek a folyamatnak egyik fontos eleme az úgynevezett észak–déli földgázfolyosó, amely lehetővé teszi, hogy a Krk-szigeti LNG-terminálból (ahol kapacitást kötött le a magyar MVM és a MET is) a cseppfolyósított földgáz egészen a lengyel LNG-terminálokig áramoljon, diverzifikációs opciót biztosítva a V4-eknek. Magyarország pedig Szlovénia kivételével az összes szomszédjával megépítette a földgáz-interkonnektorokat, így képesek vagyunk hozzájárulni a régió energiabiztonságához, a földgázforrások és a szállítási útvonalak diverzifikációjához.
A Covid és az orosz–ukrán háború a biztonság kérdését a katonai és energetikai kérdéseken túl a mezőgazdaság területén is fokozottan előtérbe állította.
A 2022-es rendkívül aszályos év pedig még inkább megerősítette a visegrádi államokat abban, hogy a 2023–2027 közötti uniós közös agrárpolitika (KAP) meghatározása során együttes erővel lépjenek fel a régió érdekében. A 2022-es, már a szlovák elnökség ideje alatt megvalósult pozsonyi találkozó során számos fontos megállapítás hangzott el az élelmiszer-biztonsági és járványügyi helyzettel összefüggésben. A tanácskozás záródokumentumában pedig a delegációvezetők rögzítették, hogy a víznek – mint elsődleges nyersanyagnak – kiemelt helyet kell kapnia a közös agárpolitikában, a költségvetésekben, s alapvető fontosságú, hogy uniós szintű támogató intézkedések szülessenek a talaj vízmegtartó képességének növelése, valamint az integrált csapadékvíz-gazdálkodás kialakítása érdekében. A megfogalmazottak szellemében a tárgyalások még mindig folynak az unió illetékes biztosával.
A különböző szakpolitikai területeken – a fentiekben kiemeltek mellett – számos jelentős megállapodás is született, de a Covid-járvány és a háború árnyékában ezek az egyébként rendkívül fontos hírek sajnos nem kaptak kellő publicitást, ezzel azt a látszatot keltve, hogy a V4-es együttműködés kiüresedett. Pedig érdemes egy pillantást vetni a számokra.
A „Recharging Europe” („Indítsuk újra Európát”) jelmondattal fémjelzett, a stabilitás, az újranyitás és partnerség prioritásait szem előtt tartó, 2021. július 1-jétől 2022. június 30-ig tartó magyar V4-elnökség ideje alatt egy államfői és hét kormányfői, két házelnöki, húsz miniszteri találkozó, illetve 45 uniós miniszteri tanácsülés előtti koordinációs és 130-nál több szakértői találkozó zajlott, miközben rendszeres volt a parlamenti vezető tisztségviselők és a parlamenti bizottságok egyeztetése is.
A visegrádi együttműködés tehát igenis működik, és ha csupán az elmúlt másfél-két év történéseit tekintjük át, akkor is látható, hogy közös fellépésünk jelentős erőt jelent az európai politikában.
El nem hanyagolható tény ugyanakkor, hogy az utóbbi időben egyre több a feszültség a V4-ek tagállamai között. Csak példaként említem, hogy Szlovákia az utóbbi időben tartózkodik a migráció kérdésének magyar–lengyel előtérbe helyezésétől, Csehországot és Lengyelországot pedig a turówi bánya ügye állítja szembe, annak ellenére, hogy korábban az unióval szemben együtt védték a saját szénbányászati tevékenységüket. A magyar–lengyel relációt pedig az orosz–ukrán háború sok esetben ellentmondásos megítélése terheli.
Tagadhatatlan, hogy ezek a nézeteltérések súlyosak, de nem szabad felednünk, hogy a tagországok közti véleménykülönbözőség a V4-ek tipikus jelensége, éppen ezért nem tekinthető anomáliának.
Pontosan a mögöttünk hagyott több mint három évtized tanított meg minket arra, hogy az országok politikai vezetésének változása ugyan befolyásolja az együttműködés intenzitását, de amíg nem a különbözőségeket keressük, hanem azokat a területeket, amelyek összekötnek bennünket, a V4 végül is egy jól funkcionáló együttműködés.
A négyes együttműködés valóban komolyan veszi az „egység a sokféleségben” alapelvet és hisz abban, hogy Európa valódi ereje a sokszínűségében rejlik. Ebben a formában pedig a V4 a nemzetek Európáját és nem az Európai Egyesült Államokat tekinti a jövő útjának.
Meggyőződésem, hogy ez egy olyan terület, amelyben együtt tudunk és együtt kell működnünk, és ennek érdekében, miként a múltban, úgy a jövőben is felül kell tudnunk emelkedni a pillanatnyi nézeteltéréseinken.
A szerző az Országgyűlés alelnöke
