A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik – írta március 15-ről Jókai, az „epochális nap” egyik főszereplője 1848. március 19-én megjelent cikkében. „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt.” Így értékelte saját és társai, a „hős ifjúság” március 15-i tetteit Petőfi már másnap írt versében.
Ez a nap immár 175 éve – mint a kétszáz éve született költő jósolta – örökre emlékezetes a magyar történelemben, ami elhomályosít maga körül szinte mindent. Ezért egy és háromnegyed század elmúltával nem árt (ha mégoly röviden is) emlékeznünk, emlékeztetnünk arra, milyen láncreakció vezetett a valóban korszakalkotó politikai robbanáshoz.
1848. március 15. szerves előzménye nem csupán a reformkor negyedszázadnyi küzdelme és megannyi részeredménye, hiszen a nemzeti önrendelkezés és a társadalmi átalakulás követelései már 1790-ben jelentkeztek. Akkor, amikor a „kalapos király”, II. József (közvetlenül halála előtt) visszaadta a Magyarországról általa jogtalanul elvitt Szent Koronát, majd utóda, II. Lipót szentesítette az 1790–1791. évi országgyűlésen elfogadott híres törvénycikket, amely kimondta, hogy Magyarország szabad, kormányzatának módját illetőleg független, saját állami léttel és alkotmánnyal bíró ország, amelyet törvényesen megkoronázott királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint kell igazgatni és kormányozni. Ez a törvénybe foglalt alapelv azonban a Habsburg-udvar abszolutista, központosító politikája miatt 1848-ig nem valósult meg. Ugyancsak több évtizedes belpolitikai vita és reformmunka árán sem sikerült áttörést elérni a rendi alkotmány és társadalom polgárivá átalakításában. A kettős célt Szatmár vármegye országgyűlési követe, Kölcsey igen plasztikusan fogalmazta meg 1835-ös pozsonyi búcsúbeszédében: „Jelszavaink valának: haza és haladás.”
Bár 1825-től 1848 elejéig lassan és fokozatosan sikerült előrelépni a nemzeti, közjogi és társadalmi reformok terén, az igazi áttörés attól függött, hogy a Habsburg Birodalom abszolutista-bürokratikus kormányzata mikor kényszerül arra, hogy nagyobb önállóságot adjon, egyébként nem csupán Magyarországnak, hanem az összes részországának, tartományának.
A birodalom az akkori öt európai nagyhatalom egyike volt, amelyek a napóleoni korszakot lezáró bécsi kongresszus, illetve Anglia, Ausztria, Orosz- és Poroszország – később Franciaországgal kiegészülő – 1815-ös szerződése óta közösen őrködtek az európai egyensúly, béke és stabilitás fölött, így csak a geopolitikai helyzet lényeges módosulása nyújthatott esélyt a kisebb nemzetek önállósodási törekvéseinek.
A XIX. század első felében a német és az olasz nemzeti törekvések, mozgalmak főként a Habsburg Birodalmat veszélyeztették potenciálisan, de még gyengék voltak. A magyar reformellenzék vezetői ezeket követték egyre nagyobb figyelemmel és reménnyel, ám 1848 előtt még a legmerészebbek sem gondoltak arra, hogy Magyarország elszakadhat Ausztriától. Széchenyi, aki meg akarta óvni nemzetét a Habsburg-házzal való konfliktustól, ismételten figyelmeztette honfitársait arra, hogy az európai erőviszonyok nem teszik lehetővé a Magyarország és a birodalom közti kapcsolatok meglazítását, pláne elszakítását, mert azt egyetlen nagyhatalom sem tűrné, minthogy az európai egyensúly fenntartására elkerülhetetlenül szükségesnek tartják az ausztriai közbirodalom épségét és belső békéjét.
A „centralisták” vezetője, Eötvös József is úgy vélte, az európai államrendszernél és földrajzi helyzetünknél fogva a monarchiával való összeköttetésünk nem szükséges rossz, hanem hasznos hazánknak. A magyar liberális ellenzék radikálisabb csoportja – élén Kossuthtal – azonban nem vette komolyan az európai egyensúly elvét, és csak a kedvező alkalomra várt.
Az az 1848 elején láncreakció-szerűen kirobbanó forradalmi hullám, amit történészek és publicisták általában a népek tavaszának neveznek, elképzelhetetlen és (mint utólag kiderült) rendkívüli, megismételhetetlen jelenség volt.
Néhány hét leforgása alatt – bár csak ideiglenesen! – egyedülálló geopolitikai konstelláció jött létre, amiben Kossuth Lajos ma 175 évvel ezelőtti pozsonyi fellépése sorsdöntőnek bizonyult.
Az történt, hogy januártól a széttagolt és részben Habsburg-uralom alatt álló Itáliában több helyi felkelés kezdődött, majd február 22-én az öt nagyhatalom egyikének fővárosában, Párizsban is forradalom tört ki, amely megdöntötte a királyságot, és új, liberális köztársasági rendszer jött létre. A franciaországi változások híre egyszerre, március 1-jén futott be a Habsburg Birodalom fővárosába és a magyar rendi országgyűlés helyszínére. Kossuth különleges politikusi tehetségét és találékonyságát mutatja, hogy azonnal felismerte és megragadta a rendkívüli, történelmi alkalmat. Pest vármegye követeként szót kért és kapott március 3-án az alsótábla kerületi ülésén, s kifejtette, hogy a fennforgó rendkívüli körülményekre tekintettel „az országgyűlés politikáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, melyet az idő elénkbe szab”.
Roppant hatásos retorikai stílusában kifejtette, hogy a zavaros és a magyarokra nézve hátrányos osztrák pénzviszonyok miatt önálló magyar pénzügyminisztériumra van szükség, ehhez viszont meg kell reformálni a birodalom – elemeiben, szerkezetében és irányában is – alkotmányellenes kormányrendszerét. Mivel „bureau és bajonett nyomorú kapocs” a dinasztia és a birodalom népei között, azt csak az „alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka” teremtheti meg, mondta.
Kossuth az uralkodóhoz intézendő felirati indítványában a közteherviselés, a politikai jogegyenlőség, a valódi népképviselet, a minden idegen beavatkozástól független nemzeti kormány megteremtését, a honvédelmi rendszer nemzeti jellemünknek megfelelő gyökeres átalakítását, a magyar közjövedelmek és -szükségletek saját, felelős kezelés alá tételét követelte, mégpedig mihamarabb!
Egyúttal hasonló alkotmányos reformokat és intézményeket javasolt a monarchia örökös tartományainak is. Ezáltal meggyújtotta a kanócot, amelynek másik vége a bécsi puskaporos hordó volt. Ugyanis miután a pozsonyi diéta egyhangúlag elfogadta Kossuth felirati indítványát, azt lefordították német nyelvre, kinyomtatták és a birodalmi fővárosban terjesztették. Ennek és a párizsi forradalom együttes hatására tört ki március 13-án a már amúgy is forrongó Bécsben a nyílt forradalom, amely megdöntötte Metternich kormányrendszerét. A bécsi forradalmárok pedig azt a döntő impulzust, amit a magyar országgyűléstől kaptak, azonnal és sokszorozott erővel visszaadták a pozsonyi liberális reformistáknak és a pesti fiatal demokratáknak, Petőfinek és társainak.
A Habsburg-udvar a bécsi és a pesti forradalom által megtámogatott magyar politikai elit szinte minden követelését elfogadta, így a hosszú éveken át húzott-halasztott reformok néhány hét alatt megvalósultak. Kossuth 175 évvel ezelőtt elhangzott nagy beszéde így lett a kiindulópontja az európai jelentőségű magyar polgári-nemzeti átalakulásnak, amelynek fő szimbóluma, egyben „epochális napja” március 15-e volt és maradt örökre.
Borítókép: Kossuth Lajos (Fotó: Corbis via Getty Images)
