Az ukrajnai háború második évében a geopolitikai közeledések dominóhatása meglepte és megváltoztatta a Közel-Keletet, s a változások egyelőre reménykeltők. Szaúd-Arábia és Irán megállapodott a kapcsolatok helyreállításáról. Rijád és Damaszkusz újraindította a konzuli szolgáltatásokat és a légi járatokat. Katar és Bahrein között helyreállt a diplomáciai kapcsolat. Egyiptom és Törökország megállapodott abban, hogy új lapot nyitnak a kétoldalú kapcsolatokban. Jemenben tűzszüneti megállapodás született, és tárgyalások kezdődtek a konfliktusban kulcsszerepet játszó Rijád és a hútik, a síita szeparatista felkelők közötti megoldásról.
Több mint húsz év kellett ahhoz, hogy a Közel-Keleten kialakuljon a „kreatív káosz” – az Egyesült Államok neokonzervatív külügyminisztere, Condoleezza Rice elhíresült szóhasználatát idézve – és csupán néhány hét, hogy a fordulat bekövetkezzen. Ez a diplomáciai dominóhatás jelentős gazdasági javulást hozhatna Irán és Szíria számára, és jobb biztonsági garanciákat kínálna Szaúd-Arábiának és más Öböl-országoknak. Ez visszafogó hatással lehetne a térségből Európába irányuló migrációra, mivel Szaúd-Arábia befektetéseket tervez ezekben az országokban. Ez különösen fontos akkor, amikor Szudán az orosz–amerikai kötélhúzás újabb színtereként a polgárháború küszöbére került. Mind regionális, mind globális tényezők magyarázzák ezt a geopolitikai közeledést, ám meghatározó szereplője, „tető alá hozója” Kína volt.
Az első ok, amiért a kínai befolyás exponenciálisan nőtt az elmúlt években, gazdasági jellegű. 2021 márciusában Kína és Irán huszonöt évre szóló együttműködési megállapodást írt alá, amely Kínát Irán első számú gazdasági partnerévé és gazdasági életképességének letéteményesévé tette. Kína Irán legfontosabb importpartnere, a beérkező áruk több mint negyedének forrása. Ezt követi az Egyesült Arab Emírségek és India. Ezzel párhuzamosan 2019-ben és 2022-ben a szaúdi koronaherceg, Muhammad bin Szalmán stratégiai gazdasági megállapodásokat írt alá Kínával.
Az elmúlt években Irán és Szaúd-Arábia egyaránt készséget mutatott a gazdasági szuverenitás, a dollármentesítés mint közös érdek és a BRICS-hez való csatlakozás iránt, amely méltányosabb cseremegállapodásokat kínál. 2021-ben Kína részesedése a Szaúd-Arábiával folytatott kereskedelemben 21 százalék volt, az EU 13 százalékkal, az USA pedig csak hat százalékkal volt jelen a szaúdi piacon. A Kínával folytatott csere volumene több, mint a 87 milliárd dollár volt, míg az Egyesült Államokkal csak alig több mint 25 milliárd dollár. Ennek fényében állíthatjuk, hogy a gazdasági érdekek közeledtek Kína, Szaúd-Arábia és Irán között egy stabil és virágzó Közel-Kelet megteremtése érdekében.
A második ok geostratégiai. Az ukrajnai háború magyarázza, hogy az Öböl-menti országok miért akarnak elhatárolódni Washingtontól. Szaúd-Arábia szövetsége az Egyesült Államokkal a szíriai és jemeni háborúkban Rijád számára kudarcnak, az emberi és stratégiai erőforrások elpazarlásának bizonyult. Paradox módon Szaúd-Arábia biztonságát nagyobb veszélyben érezte, amióta bekapcsolódott az amerikaiak által kreatív káoszként vizionált „nagy Közel-Keletbe”, amely Irak 2003-as inváziójával kezdődött. Az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikájával szembeni bizalmatlanság nagymértékben megnőtt, amióta Joe Biden lett az elnök, és úgy tűnik, a szaúdiak egyetértenek Kissingerrel abban, hogy „Amerika ellenségének lenni veszélyes lehet, de barátjának lenni végzetes”.
Szaúd-Arábia tehát felismerte, hogy nem biztonságos Amerika szövetségesének lenni, amely feláldozta Európát egy világgazdasági Armageddonért és a globális alaphelyzetbe állítás, „reset” érdekében, amelytől Washington világuralmának biztosítását reméli.
Ami Iránt illeti, a Teherán által finanszírozott milíciák részvételével vívott háborúk Jemenben, Szíriában és Libanonban gazdaságilag katasztrofálisak, bár stratégiailag sikeresek voltak. Az ukrajnai háború kirobbanása után az Oroszországgal és Kínával kötött szövetség határozott lépés volt a többpólusú világ kiépítése felé, amelynek része lehet a stabilizálódó Közel-Kelet is. A 2022-es iráni tüntetések – bár a Nyugat finanszírozta őket – megmutatták Irán törékenységét az Egyesült Államok „rendszerváltási forgatókönyveinek” fényében. Így mind Szaúd-Arábia, mind Irán stratégiai sebezhetősége nyilvánvaló az amerikai fenyegetésekkel szemben.
Washington egy nukleáris meghajtású, nukleáris rakéta indítására alkalmas tengeralattjárót küldött az Öböl térségébe, hogy kifejezze haragját az Irán és Szaúd-Arábia közötti megbékélés miatt.
A Kína által szponzorált és Oroszország által különösen Szíriában támogatott, inkluzívabb biztonsági környezet reménye a térség országai számára kecsegtetőbbnek tűnik. A Libanonba, Jemenbe, Szíriába és Iránba irányuló szaúdi befektetések újraindulását már bejelentették, ami jelentősen csökkentheti az ezen országokban tapasztalható gazdasági vészhelyzetet, amelyek a térségből történő tömeges elvándorlás elsődleges okozói.
Kínának tehát sikerült kibékítenie azt, ami sokáig kibékíthetetlennek tűnt. Az elmúlt évtizedben Peking olyan vezető szerepbe helyezkedett, amely a tekintélyen, a puha hatalmi eszközökön, vagyis a soft poweren alapult. Ennek része a megbízható kereskedelmi partner imázsa, aki tiszteletben tartja az ország szuverenitását, és nem terheli meg kereskedelmi partnereit ideológiai szlogenek és rendreutasítások megszégyenítő feltételeivel.
Kína nem alkalmaz hatalmon alapuló vezetést, azaz kemény politikát, katonai fenyegetéseket, háborúkat, rendszerbuktatásokat, merényleteket. A Közel-Keleten nagy hagyománya van a a Távol-Kelettel folytatott kereskedelemnek, Irán és Arábia évezredek óta üzletel Kínával. Így a kereskedelem olyan nyelv, amelynek játékszabályait mindenki érti és betartja a Közel-Keleten, Kína pedig felismerte ezt.
1992-ben még az Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország és Olaszország voltak a világ legnagyobb gazdaságai a GDP alapján. 2023-ban az első öt ország Kína, az Egyesült Államok, India, Japán és Indonézia lesz. A világ napjainkra tehát gyökeresen megváltozott, a multipolaritás immár tény, és ezt előbb-utóbb Európának is fel kell ismernie. Az ukrajnai háború célja az, hogy megfordítsa a világ gazdasági erőviszonyainak az Egyesült Államok hátrányára megváltozott egyensúlyát, azaz Washington helyzetét erősítse, ám úgy tűnik, hogy a közel-keleti országoknak segít abban, hogy érdekeik mentén új, hosszú távú kilátásokkal kecsegtető szövetségeket kössenek, ezzel lényegesen gyengítve Amerika pozícióit a térségben.
A szerzők a Századvég vezető kutatói
