Egészen sokáig úgy volt, hogy nem foglalkozom Donáth Annával és Cseh Katalinnal, mert minek. Van baj amúgy is elég. Tartottam magam jó ideig, mint macska az ereszen, lapoztam, görgettem, ha szembejöttek, végül lenyugodtam egy délolasz nonnánál. Harminc percig kellett ugyan nézegetnem, ahogyan a tündéri hölgy ököllel nyomogatja a tésztát egy bitang nagy teknőben, de végül elértem a célomat. A megfelelő meditációs bázis nagy segítség, legyen szó vízesésről vagy éppen kelesztésről.
A gyakorlásnak köszönhetően most is inkább merengek, mint dühöngök. Azt próbálom megfejteni, mi késztethette arra Cseh Katalint, hogy előterjesszen egy jóízűt, társszerzőként mintegy. Miért nem bízta ezt teljes egészében olyan kipróbált, rutinos szövegírókra, mint Freund és Verhofstadt. És maradt volna inkább a háttérben, mint afféle informátor. Mert ezzel a mószerolás szintet lépett, és néhány percre elterelte a figyelmemet a macskás videókról, ami szinte megbocsáthatatlan.
Merthogy az szivárgott már meg kifelé, hogy Cseh Katalin az egyik előterjesztője annak az EP-határozat- és egyben jelentéstervezetnek, mely megkérdőjelezi, hogy Magyarország képes lesz-e hitelesen ellátni az Európa Tanács soros elnöki tisztségét 2024-ben.
Most tekintsünk el attól, hogy igen, képes, egyes, leülhetsz, és attól az egyébként nem teljesen elhanyagolható ténytől is, hogy az Európai Parlamentnek annyi köze van ehhez, mint hajdúnak a harangöntéshez, és maradjunk egy pillanatra Cseh Katalinnál. Szóval hogy miért ez a fóbiákkal vegyes zsigeri és feneketlen gyűlölet. Azért lep meg (azt hiszem legalábbis) mindez, mert a viselkedésük eddig legalább nyomokban tartalmazott némi igazodási készséget az úgynevezett európai baloldalhoz, de ez ott sem szokás. Hogy arra hajtsanak például, hogy a saját hazájuk ne jusson hozzá az egyébként jogosan járó lóvéhoz, vagy hogy egy egyszerűt merítsek a gödörből, a honfitársai többet fizessenek a fegyverkereskedők miatt amúgy is elszabadult „energiák” használatáért. Persze mindez momentán még csak szivárog, de azért elég gáz. És ha nem így van, én kérek elnézést, hogy ekkora aljasságot feltételeztem egy embertársamról.
Ugrándozzunk tovább a törésvonalakon, amelyekből akad a hazában elég. Hogy néhányat megtapasztaljunk, elég nézelődni egy darabig a közösséginek nevezett frusztrációkiengedő oldalon, hogy aztán viszonylag gyorsan elvegyüljünk a gyógyító macskák között. Miután már hiába fokozódik a nemzetközi helyzet, mégis lankadtabban lengedeznek az ukrán zászlók és némi dögunalmas stadionozással tarkítva véget ért a Gálvölgyi-show (na, ez is milyen volt, édes Istenem, részemről jó egészséget kívánok és pont), hosszú tömött sorokban megjelentek a filozofikus hajlammal megvert hegymászásszakértők.
Magam soha nem értettem egy pillanatig sem ezt a hegydolgot, de ettől még egészen mostanáig nem éreztem magam fotelgenyának, tekintve, hogy más veszélyeket pécéztem ki magamnak egy adott életszakaszomban.
Most meg azt látom, hogy már megint meghalt egy ember ott fenn a magasban, és ez veszteség. Különösen a családjának. Ahhoz pedig, hogy megállapítsam, ment-e ezáltal előbbre a világ, nem érzem magamat kompetensnek.
De ha már ülőbútor és Gálvölgyi, akkor foci. Mert kanapéultra, az aztán vagyok. Zöld-fehér vér csörgedez, Fradi-szív dobog és persze én lennék a tízmillió szövetségi kapitány egyike is, a tökéletességig érlelt véleménnyel. Ezért bátorkodom némi építő jellegű kritikával illetni kedvenc csapatom tavaszi menetelését, illetve vánszorgását. Mert persze tudom (az ilyesmit kötelező az elejére biggyeszteni, mint hogy az oroszok az agresszorok), csudás volt az ősz. És megértük a tavaszt. És az aranylábúak nem robotok. És a sérülések tizedeltek rendesen. És ilyen a foci és ez a szép benne.
De ami itt a vége felé történt, azon érdemes elgondolkodni még idejében, hogy ne legyen aztán nagy a csalódás nyáron.
Például Ryan Mmaeé-nak levetítenék egy Marquinhos játékfelfogásáról szóló oktatófilmet. Meg arról egy másikat, hogy „modern labdarúgás” ide vagy oda, a Ferencváros nem pusztán egy állomáshely, hanem egy olyan klub, amely az évtizedek során egyfajta nemzeti intézménnyé is nemesedett. Nem az újabban viccesnek gondolt nerencvárosi értelemben, mert az nettó baromság. Legalábbis úgy emlékszem a zuhanyhíradóból, hogy a Zorbán, ki a szálakat mozgatá ugyebár, Vasas-drukker (kiestek), és szíve csücske még a Fehérvár (kis híján kiestek), valamint a Puskás Akadémia (nem estek ki, sőt). Így megy ez, a világ bonyolult.
Borítókép: Cseh Katalin és Donáth Anna (Fotó: Illyés Tibor)
