Pontosan ezért nehéz igazságot tenni ebben az ügyben, hiszen pusztán nézőpont kérdése, honnan dörögjük el a saját igazságunkat. Gondoljunk a gyermekeinkre, ők a legfontosabbak? Hát persze. Végezzük a munkánkat, éljük a szenvedélyünket, hiszen ez ad értelmet az életünknek? Ez is igaz. Igyekezzünk nyomot hagyni a világban, távozzunk úgy, hogy mindent megtettünk, amit csak lehetett? Vagy inkább maradjunk otthon, ne keveredjünk hülyeségekbe, hiszen másképpen is helyt tudunk állni? Ez mind-mind igaz. És mégis…
Az élet legfelemelőbb, egyszersmind legnyomasztóbb helyzete, ha az ember a nagy, végső döntés kapujában áll. Amikor véglegesen el kell döntenünk, bemegyünk-e a kapun vagy kívül maradunk. Aki bemegy, az életét adja az álmaiért. Ha viszont nem vállalja a kockázatot, örökre magának szegezi majd a kérdést, hogy jól döntött-e. Ha nem félünk a haláltól, vállaljuk a sorsunkat. Az aradi tizenhármak közül sokan elmenekülhettek volna, Kossuth viszont nem akart meghalni. Jány Gusztáv hazatért a népbíróság elé, kortársai és sorstársai közül azonban sokan kereket oldottak. Jack London úgy írta a regényeit, hogy huszonnégy éves korára öt ember életét élte le, Lautréamont pedig úgy halt meg ugyanilyen idősen, hogy a dolgozószobáján kívül alig járt valahol. Ki tenne igazságot, hogy vajon kinek „lehetett igaza”?
Suhajda Szilárd döntött. Ehhez joga volt, a családja is, ő is pontosan tudta, mire vállalkozik. Amibe belevágott, dicsőséget és hírnevet hozott hazájának, neki magának is. Vannak helyzetek, amikor nem szabad, nem lehet elfutni, még akkor sem, ha látszólag minden észérv a döntésünk ellen szól. Amikor megtámadják a hazádat, te pedig elmenekülsz, éspedig nem pacifista rögeszméből, hanem konkrétan azért, mert nem tudsz, nem akarsz meghalni a hazádért, talán igazad is lehet. De amikor külföldön majd eszedbe jut, hány barátod és honfitársad adta az életét azért, amiért te nem, akkor kevés vigasztalásnak, hogy milyen okosan döntöttél. Hiszen a személyes sorsunkban nemcsak az önvédelem, de a felelősségérzet is jelen van. Hogy benned meddig terjed, arról te döntesz, de tudnod kell, hogy másoknál máshol feszül ugyanaz a határ.
Ugyanez a helyzet a kockázatvállalással is. Laurence Bergreen írja nagyszerű Magellán-könyvében, hogy amikor a spanyolok megkerülték a későbbi Magellán-szorost, kijutottak a Csendes-óceánra. A hajósok tudták, hogy ezen a tájon európai ember még aligha járhatott, és – írja Bergreen – alighanem a legkeményebb matróz is heveny izgalmat érzett, hogy most szépen belehajóznak a kék ismeretlenbe, a végtelen óceánba, amelynek a végén a Fűszer-szigetek vagy a halál várja őket. Bolondság lett volna? Nyilván igen, ahogyan kétségkívül hőstett is. Ember legyen a talpán, aki a kettőt képes kettéválasztani. De a teljesítmény mégis az, ha behajózol oda, ahol más még nemigen járt. Ha magyar jégkorongozóként a világ legjobbjai ellen játszhatsz. Ha József Attila verset ír, és bár betegsége vasmarokkal fogja, mégis éppen ő lebbenti fel a fátylat a kimondhatatlanról. És igen, az is, ha oxigénpalack nélkül feljutsz a világ tetejére. Ha valaki kételkedik ebben, akkor talán nem gondolkodott még el azon, miért, mire születtünk.
Suhajda Szilárd elsősorban hős, nem pusztán áldozat, a kritika pedig nem időszerű, nem illő és nem emberséges, hiszen a család és a barátok még gyászolnak. Erről alig esett szó a megemlékezésekben – ezért undorító ez az egész sajtóhajcihő. Elemi emberség híján döbbenten nézzük, mit művel olykor a magyar közvélemény és persze az újságírók egy része is a halottakkal.
Akik tartozhattak ide, tartozhattak oda, de végleg és örökre kiszálltak a rögeszmés, csökött, méltatlan vitákból. Nekik tisztelet és csend jár. Suhajda Szilárdnak, aki példamutató és nagyszerű ember volt, ezerszeresen jár az elismerés.
Ha úgy érzed, „cserben hagyta” a családját, mert kockázatot vállalt, kérlek, naponta mondd el ugyanezt azokról, akik halálra cigarettázzák, isszák, hízzák magukat! Ne ragadj ki egy történetet, a saját gyengeségeidet is valld be!
Vedd észre, hogy a szenvedély lehet ilyen, lehet olyan, de mások vélt gyengeségének hangoztatásával nem szabad elfedni a saját hiányosságaidat. Ha ennek belátására nem vagy képes, akkor nagyon rossz nézőpontból látod a világot, és már biztosan nem hajózol ki a Csendes-óceánra. Csak legalább engedd, hogy mások felfedezzék a világot, menjenek előre felemelt fejjel, még akkor is, ha vakít a nap, ha elborít a fehér hó, és lassan megszűnik a szívdobogás. Hiszen életünk és bukásunk minősége valamiképpen életünk mércéje, és nem az a baj, ha menni kell, hanem az, ha még azt sem értjük meg, hogyan kellett volna élnünk, meghalnunk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!