Szovjet vezetőből állam- és nemzetépítő államférfi

A XX. századi végi azerbajdzsáni történelem legmeghatározóbb személyisége Hejdar Alijev volt, akinek születése 100. évfordulójára ez évben emlékezünk. Amikor 1923. május 10-én Nahicsevánban megszületett, édesanyja aligha gondolhatta, hogy népe egyik tehetséges és sikeres vezetőjének adott életet. Hejdar Alijev tisztes szegénységben látta meg a napvilágot Zangezurból menekült szülők gyermekeként. Nahicsevánba mindig szívesen tért vissza, élete egyik döntő szakaszát is itt töltötte 1990 és 1993 között mint az autonóm tartomány vezetője. Nem jószántából. Mihail Gorbacsov Moszkvában riválist látott benne: a szovjet történelem tudói úgy tudják, 1985-ben neki kellett volna a megkapnia a Szovjet Kommunista Párt főtitkári székét, nem pedig Gorbacsovnak. A szovjet Központi Bizottság tagjai azonban nem akartak azerbajdzsáni és muszlim gyökerű vezetőt. A peresztrojka vezére 1987-ben leváltotta moszkvai miniszterelnök-helyettesi posztjáról (akkor már öt éve volt a szovjet kormány második embere), mondván, kórházi ápolásra szorul, s „politikai gyógyulását” követően 1990-ben foglalta el a számára kedves „száműzetési” helyét Nahicsevánban.

De hogyan lett egy szorgalmas és a sportokat (különösen az úszást) szerető vidéki, azeri fiatalemberből a Szovjetunió ilyen fontos vezetője, akinek karrierje csak a birodalom végóráiban bicsaklott meg? Az életútjában nyilvánvalóan sok volt a véletlen, de kortársainak már korán feltűnt, hogy az ifjú Alijevnek jó stílusa, jó megjelenése és jó helyzetátlátó képessége van, jó szervező, és megvan benne a vezetői képesség. Eredetileg tanítónak készült, de a Szovjetuniónak mérnökökre volt szüksége; így 1941-ben Bakuba került, ahol építészetet tanult, s a bakui KGB-nál szolgált. Sikeres titkosszolgálati tiszt volt, ügyesen élte túl a szovjet változásokat és az azokkal járó intrikákat, 1967-ben tábornoki rangot kapott. 1969-ben az Azerbajdzsáni Szovjet Kommunista Párt főtitkárává lépett elő, egyben a tagköztársaság legfőbb vezetőjévé. Időközben az 1982 őszén Leonyid Brezsnyev örökébe lépett Jurij Andropov kádere lett, aki Moszkvába hívta miniszterelnök-helyettesnek, s hamarosan a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának is tagja lett.

Hejdar Alijev komoly tapasztalatokkal és a Mihail Gorbacsov rendszerét túlélő kapcsolatokkal tért haza Nahicsevánba 1990-ben. Az egykori Szovjetunió egyik sajátos szögletéből figyelhette a szovjet birodalom bomlási folyamatát, az örmény–azeri ellentétek háborúvá szélesedését, Azerbajdzsán függetlenné válását, az első független elnök, Abulfaz Elcsibej jó szándékú, de az örmény háború idején gyengekezű vezetését.

1993 tavaszán és nyarán a modern Azerbajdzsán történelmének egyik legnagyobb válságát élte át: polgárháborús helyzet alakult ki az országban, az azeri hadsereg szinte minden fronton vereséget szenvedett az örményektől, Bakut ellepték a megszállt területekről érkezett menekültek. Az azerbajdzsáni élet meghatározó szereplői jól tudták, hogy Hejdar Alijev olyan személyiség, aki képes a függetlenség útjára lépett, háborúban álló Azerbajdzsánt irányítani. Szovjet vezetőként is mindig azerbajdzsáni maradt: megőrizte anyanyelvét (természetesen oroszul is kiválóan beszélt), bakui pártvezetőként védte a nemzeti érdekeket, s főleg nahicseváni nyári utazásainak köszönhetően mindig közel maradt az egyszerű azerbajdzsáni emberekhez.

Alijev az elvbarátaival még 1992. november 21-én pártot alapított Nahicsevánban, az Új Azerbajdzsán Pártot, amely jelenleg is az ország meghatározó pártja. Ennek lett ő is képviselője a bakui parlamentben, majd 1993. június 15-én az azerbajdzsáni parlament elnökévé választották. Mivel Elcsibej elhagyta a fővárost, így házelnökként ideiglenesen átvette a köztársasági elnöki jogköröket. Pár hónap múlva Elcsibejt egy országos referendum megfosztotta hatalmától. Hejdar Alijev 1993. október 3-án az országos elnökválasztáson elsöprő győzelmet aratott, s 1993. október 10-én beiktatták elnöki hivatalába. Ezt a posztot szinte életének utolsó pillanatáig, 2003. október 31-ig töltötte be. Másfél hónap múlva, december 12-én – valamivel több mint nyolcvanévesen – hunyt el. Így az idén születésének 100. és halálának 20. évfordulójára is emlékezünk.

Hejdar Alijev fontos szereplője volt a késő szovjet történelemnek. Amikor maga mögött hagyta Moszkvát, talán maga sem gondolta, hogy milyen történelmi fordulatnak lesz pár év múlva vezéregyénisége. 1993-ban az a feladat várt rá, hogy megmentse hazáját a további bomlástól, és belekezdjen az állam- és nemzetépítésbe. Az a tíz év, ameddig ezt felelősséggel tette, korszakalkotó évtized lett Azerbajdzsán történelmében.

Világosan látta, hogy az örményekkel zajló háborút Azerbajdzsánnak mindenképp, még súlyos veszteségek árán is be kell fejeznie. Ezt 1994 májusában egy, az érintett felek által aláírt fegyverszünettel sikerült elérnie. Nagyon komoly vívmánya volt azonban az, hogy a nemzetközi közösséggel elismertette országa történelmi határait, s Bakunak azt a jogát, hogy megszállt területeit – ha a nemzetközi közösség egyik meghatározó szervezete, az EBESZ által működtetett minszki csoport nem tudja a válságot diplomáciai úton rendezni – fegyveres erővel szerezze vissza, ami 2020-ban az ún. 44 napos háborúban részlegesen meg is történt.

Alijev az elnöksége alatt békés megoldást keresett a karabahi válságra, számos közvetítő tárgyaláson konstruktív szerepet töltött be. Nem rajta múlott, hogy a magas szintű nemzetközi próbálkozások rendre zátonyra futottak. Nehéz örökséget hagyott utódaira – különösen fiára, Ilham Alijevre, aki a köztársasági elnöki poszton örökébe lépett – az azerbajdzsán állami és nemzeti egység megteremtésében. De ehhez az emberformáló küldetéshez otthon és külföldön erős talapzatot teremtett meg.

Azerbajdzsán ereje olaj- és földgázkészletében állt. Elnökségének első napjától arra törekedett, hogy Baku történelmi szerepét a nemzetközi kőolaj-kitermelésben és -kivitelben új alapokra helyezze. Ehhez kedvező feltételekkel külföldi befektetőket hívott az országba azt követően, hogy 1994. szeptember 20-án Bakuban hat ország 11 olajtársaságával megállapodást kötött, az évszázad szerződését. Új területeken és az akkori világ legmodernebb technológiájával kezdődött meg az olaj- és földgázkitermelés. A szállításhoz új vezetékekre volt szükség: ezek közül a legfontosabb Grúzián át Törökországba vezetett. A három ország államfője 1998-ban egyezett meg, hogy megépítik a Bakunak új kül- és gazdaságpolitikai lehetőségeket biztosító Baku–Tbiliszi–Ceyhan vezetéket, amelynek megnyitását még megérhette: Ahmet Necdet Sezer török és régi moszkvai KB-társával, Edvárd Sevardnadzével 2002 szeptemberében adták az azóta is működő létesítményt. Emellett mindent megtett azért is, hogy minél több kőolaj jusson a grúziai Supsába és az oroszországi Novorosszijszkba vivő vezetékekbe. Az olaj- és földgázkivitel növelésével a bakui költségvetés olyan forrásokhoz jutott, amelyekkel emelni lehetett az életszínvonalat, fejleszteni az infrastruktúrát, új alapokra helyezni a hadsereget, megkezdeni a XXI. századi azerbajdzsáni nemzetépítést.

E sorok írója egy diplomáciai küldöttség tagjaként 1995-ben találkozott Alijev elnökkel. Magyarországról sokat tudó államfő volt, ami természetesen összefüggött szovjet múltjával is. Szinte mindent tudni akart a magyar változásokról. Nyilvánvaló volt, hogy a világra nyitott emberként élte életét. Megnyerő stílusa imponáló volt. Hejdar Alijev nyilván a magyar nép keleti gyökerei okán is várta a magyar missziónyitást Bakuban, ami azonban jócskán váratott magára. Az ő életében sajnos nem sok történt a magyar–azeri kapcsolatok történetében, mert az első magyar nagykövet csak 2009-ben érkezett meg Bakuba. Azerbajdzsán azonban már 2004-ben diplomáciai missziót nyújtott Budapesten, s a bakui vezetés Hejdar Alijev elnök egyik nagy tisztelőjét, külügyminiszterét, Hasan Hasanovot küldte a magyar fővárosba nagykövetnek.

Hejdar Alijev életútja tektonikus politikai változásokról szól. Azt a kort, amelybe beleszületett, nem ő választotta, hanem azt a történelem adta neki. Aki a szovjet Azerbajdzsánban látta meg a napvilágot, aligha tehette meg, hogy ne éljen a szovjet érvényesülés eszközeivel. De 1990–91-ben megtörtént a világtörténelmi csoda. Azerbajdzsán számos más országgal együtt független lett. A régi-új országnak szüksége volt gyakorlott vezetőkre: az azerbajdzsáni elitet nem lehetett máról holnapra másikra leváltani, mint ahogy ez Közép-Európában történt. Hejdar Alijevnek a nemzeti elkötelezettségben nem kellett köpönyeget váltania: megkönnyebbülten hagyta maga mögött a szovjet múltat. Mai öröksége ennek a nehéz és embert formáló, de mindenképp sikeres történelmi fordulatnak az emlékezete: a XXI. századi azerbajdzsáni nemzet- és államépítés veretes előtörténete.