„Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban.” Itt a nyár, az aratás ideje. Ma már nem az a hagyományos ünnep, mint egykor, hiszen a nagyon nehéz munkát gépesítették. Magányos kombájnok dohognak bele olykor az éjszakába. Szent Iván hosszú napja után is még sokáig világos van, lehet dolgozni. Néha Medárd belezavar. Jön egy-egy eső, nem mindig jókor, de a víz nagyon kell, így egyik szemünk sír, a másik meg nevet.
Ami a gyümölcsöket illeti, a szeszélyes időjárás sok fajtát elvitt. Nagyon drága is a fővárosi piacokon vagy a szupermarketekben.
A vidéken élő kiskerttulajdonosok meg bosszankodnak. Nem tudják leszedni, eladni valahová a termékeiket. Nem épült ki felvásárlóhálózat, mert erre az infrastruktúrára nem volt pénz. Mert ez a tevékenység piaci alapon nem eléggé gazdaságos. Parlagon hever sok kiskert, külterületi föld. Mert nem éri meg foglalkozni vele. Egyszerűbb bemenni a multicéghez, megvenni a spanyol importot. (Látom a csomagolóládák alján a származási jelölést.)
Számtalan példát tudnék mondani arra, hogy a gazdaságpolitikának nem kell mindenben a piaci normákat követnie. Ezért a mondatomért megkövezne a fősodratú gazdaságtan. Pedig egyre többen ismerik fel a nemzetközi szakirodalomban is. A piac rövid távú kategória. A gazdaságpolitikának hosszú távú döntéseket kell hoznia. Természetesen olykor rövid távúakat is. De nem lehet vezérlőelve a rövid távú profit. Hosszú távon, áttételesen hasznosulnak bizonyos állami kiadások. Jellegzetesen ilyen volt Klebelsberg Kuno oktatáspolitikája: az oktatásügy fejlesztésére költött pénz rövid távon nem térült meg, de egy felnövekvő nemzedéket tett versenyképessé.
A felvásárlóhálózat, esetleg az állami tulajdonban lévő feldolgozóvállalatokkal célszerű pénzköltés lenne. Megtérül hosszú távon és a turizmusban, vidékfejlesztésben egyaránt. A gondozottabb tájak, az elérhető áron megvehető élelmiszerek segítik a hosszú távú nemzetpolitikát és a többi ágazatot már rövidebb távon is. Arról nem is beszélek, hogy mekkora ennek a pszichológiai jelentősége. Hogy az idősebb generáció is értelmesnek érezné az életét. A társadalmi közérzetnek politikai jelentősége van.
Nagyon sok szakirodalom fejtegeti a helyi közösségek szerepét.
A Covid rádöbbentett az élet nagyszerű dolgaira. Miért hagyjuk magunkat egy lejárt lemez, a mainstream liberális közgazdaságtan csapdájában szorultan vergődni? Én legyek az utolsó, aki a közgazdasági racionalitást háttérbe szorítja. De nem az élet van a piacért, hanem a piac az életért.
Nagyszerű könyvet olvasok egy magyar gyökerű osztrák professzortól. Világosan kifejti, hogy van megfizetett és meg nem fizetett munka, pénzért, piaci alapon, és nem pénzért, családi keretekben vagy szeretetből végzett munka, de mindkettő fontos a létfenntartás, az élet megújítása szempontjából. Ha tetszik, divatos kifejezéssel élve, a fenntartható fejlődés érdekében. A mai közgazdaságtan mindent, de mindent be akar terelni a piac keretei közé. A háziasszonyból lett munkavállaló a hivatalban, munkahelyen nem végzi el a szokásos háztartási feladatokat, hanem mindent a piacról vesz. Házhoz szállíttatja az ételt, munkavállalóval takaríttat. Mindezzel munkalehetőséget teremt – mások számára, mondja ezt a közgazdaságtan hithű képviselője. Igen: és profitot a vállalkozónak, aki ezt szervezi. Drágábban, természetesen.
A világban azok az országok versenyképesek a terméklánc elemeinél, ahol sok az önkéntes, ingyenes, házi keretekben végzett munka aránya. Hiszen azért tudnak alacsonyabb bérért munkát vállalni a terméklánc egyes fázisaiban, mert nekik maguknak nem kell olyasmire költeni, ami fejlett gazdaságokban a piacról történik.
Persze ez bizonyos értelemben kizsákmányolás, de most ne éljünk ilyen szocialista ízű kategóriákkal. Nem kényszer alapján teszik, nekik így is megéri. Nyilván. Csakhogy saját világunkban is egyre nagyobb kérdéssé válik, hogy ez az ökonómiai imperializmus, hogy a piac válik minden tevékenységünkben uralkodóvá, észszerű irány-e.
Hogy gyermeket csak azért vállalok, mert megéri. Hogy idős hozzátartozóinkról intézmények fizetett alkalmazottjaival gondoskodtatunk. Tudom, hogy sokszor nem lehet másként, és adott esetben humánus és észszerű is így. De számos példát látok családi összefogásra, tartalmas, sokgyerekes családi életre. Ahol színvonalas „egyedeket” nevelnek. De hogy milyen minőségű lesz a jövő munkaerő-állománya, az a megfelelő környezetben nevelt gyerekeken múlik alapvetően. Ismét csak mentegetnem kell magamat: nem vagyok a női emancipáció ellen, sőt élő példája vagyok annak. De a házimunka lebecsülése, a családi közösségek szétverése emberiség elleni bűn.
Messzire vezetnek ezek az egyszerű gondolatok, amelyek a mai magyar vidéki élet során fakadtak fel bennünk.
A szerző közgazdász, professor emerita
