A francia államnak már az elmúlt pár évben is csak arra volt ereje, hogy a bevándorlókat megvédje a franciáktól, szó sem volt már arról, hogy az állam az ország jogkövető állampolgárait is megvédi. Ezt lehet szépítgetni, a politikai korrektség totalitásával leírhatatlanná és kimondhatatlanná tenni, de ezt már minden francia tudja évek óta. Nemcsak azok, akik ellenzik ezt a fajta diktatúrát, hanem azok is, akik támogatják. Az, hogy ennek a diktatúrának az etnikai franciák között eddig minden választáson tulajdonképpen többsége volt, előrevetíti az ország sorsát. Mindezekből az következik, hogy az események leírása a politikai korrektség Magyarországon szokásos szintjét sem tűri meg, már amennyiben bármiféle valóságigénnyel kívánunk fellépni.
Franciaországban nem ez az első etnikai lázadás, hanem a sokadik, és még abból sem az első, amelyben az etnikai francia liberális és kommunista szélsőségesek is nagyon határozottan részt vesznek. Mindezt úgy, hogy
a normális emberek ellenállása csak most ébredezik, most jelennek meg a nyilvánosság szintjén a helyi önvédelmi csoportok, de a francia rendőrség még most sem lépte túl a számára nagyon szűkre szabott határokat. Jellemző, hogy Macron csak akkor kezdett el határozottnak mutatkozni, amikor az eszkaláció már nem a lakosságra, hanem a dühöngőkre kezdett egyre veszélyesebb lenni.
A modern tömegdemokráciák születésének, stabilizálódásának és lassú, majd egyre gyorsuló széthullásának van egy logikája, amelyet meg kell értenünk akkor, amikor a jámborságot értelmezzük, amellyel a franciák többsége (látszólag és jelenleg még) hagyja lemészároltatni magát. Mindez történik egy olyan országban, amely gyarmattartóként még három nemzedékkel ezelőtt se riadt vissza Afrikában az őslakosok tömeges legyilkolásától. A modern államok előtt még a helyi közösségek rendelkeztek a normalitás definiálásának lokális jogával és értelemszerűen ők döntötték el, hogy ki sérti azt meg és azért milyen büntetést érdemel. Ennek általános igazságossága, emberségessége, tökéletessége és tökéletlensége nem tárgya cikkemnek, de akkor még a közösségek valódiak voltak, a helyi szokások pedig gyakorlatilag kötelezők.
A központi hatalom erősödése sokféle módon érhető tetten, a XIX. század második felében egyre gyorsulva tűnt el a lokalitás, hogy aztán a tömegkommunikáció és a modern állam megszületésével elérje azt, hogy minden helyi ügyet országos szokások, törvények és főleg elvont és totális ideológiák alapján kelljen majd megoldani. A szó szoros értelmében minden megváltozott, és ennek a mindennek az egyik fontos részlete volt az, hogy az állam sok minden más mellett totalizálta a saját erőszak-monopóliumát. Azt mondta az embereknek, hogy a saját védelmetekért többet sem magatok, sem az általatok fenntartott helyi struktúrák sem tehetnek semmi olyat, amit erőszaknak lehet minősíteni. Megvéd benneteket az állam, na persze sokszor nem ott és akkor, amikor megtámadnak benneteket, hanem majd csak utána, megkeresi és megbünteti az elkövetőt.
Erőszakot alkalmazni csak a hatóságnak van joga. Egy nagyjából kulturálisan és vallásilag homogén, túl sok kitaszítottat nem tartalmazó társadalomban ez működőképes is. A rohamtempójú városiasodás idején a régi városok és közösségek, a városba áramló, kényszerülő tömegek még magukkal hozták a paraszti lokalitás fegyelmét, ami két-három generáción át egyre gyengülve, de kitartott. Azonban az elmúlt ötven évben Európában már egyre kevesebb olyan ember érkezik a városokba, aki ezt az alkalmazkodóképességet hozza magával.
Az Európán kívülről érkezőknek pedig ez teljesen értelmezhetetlen. Ők az állam erőszak-monopóliumáról, a személytelen hivatalosságról soha nem is hallottak. Ők olyan világból érkeztek, ahol mindig az erősebbnek van igaza és az erejét demonstrálnia is kell ehhez. Ha nem érezteted, hogy te vagy az erősebb, akkor automatikusan elismered, a másik a domináns.
Amikor egy európai átlagpolgár találkozik az országa rendőrével, hatóságaival, megvan a lehetősége, hogy együttműködve vele egyenrangú felek interakciójaként bonyolódjon le a dolog. De olyan, hogy két ember egyenlő, csak az európai kultúrkörben létezik. És igazán itt is csak szűk fél, háromnegyed évszázada. A világon mindenütt másutt alapesetben vagy felül vagy alul vannak egymáshoz képest az emberek. Egy arab suhanc nem egyenlő félként, a közlekedés és közbiztonság érdekében végzett együttműködésként éli meg az utcai igazoltatást, hanem egy alacsonyabb rendű fehér által egy muszlim ellen elkövetett megalázásként. Ezt ez életérzést mondjuk nálunk is elő tudja adni egy átlagbunkó, de az ilyesmi statisztikai alapon nagyon ritkán fajul erőszakká. Az arányok persze csak becsülhetők, de a magyarországi cigány csoportok csak kis része épített olyan ellenkultúrát, amelynél sokkal brutálisabb létezik Franciaországban. És ott milliós nagyságrendű fiatal, nem francia férfi érintett benne.
Az iszlám vallás egyben politikai ideológia is, ami a keresztény kultúrából nézve felfoghatatlan.
A franciaországi muszlimok tömegei okolják a franciákat minden bajukért. Amikor tombolnak, ugyanúgy minden ellen és mindenért harcolnak, mint a szélsőbaloldali, szélsőliberális csoportok, nem véletlen, hogy egymásra is találtak bizonyos értelemben.
(Pont ugyanolyan ez, mint amikor annak idején a nácik és a kommunisták egyszerre harcoltak a legitim német kormány ellen 1933 előtt.) Az etnikai különbség csak ezután lesz érdekes, amikor a francia államot és a normalitás maradékait legyőzték, hogy anarchista szocializmus legyen-e Franciaország helyén vagy egy iszlám kalifátus. Fontos megérteni, hogy akik most lázadnak, azok már a saját országukban vannak, és nekik a franciák az idegenek.
A francia állam ugyanúgy a liberalizmus általános térhódításával került lejtőre, mint bármelyik nyugati állam. Felhagyott a normalitás védelmével, és már csak az emberi jogokat védte, azokat is főleg saját magától, a rendőrség túlkapásaitól például. A bevándorló kultúra részévé vált az, hogy minden, a francia hivatalossággal történő találkozást agresszióként kell megélni és értelemszerűen kontrollálatlan agresszióval kell rá válaszolni.
Folyamatosan koptatták el a rendőrök lehetőségeit, eszközeit először, majd később az önbizalmát is. A francia rendőrség csak akkor számíthatott politikai és sajtótámogatásra, ha a legbrutálisabban a rendszer jobboldali ellenzékével szemben lépett fel. Elkezdték levadászni azokat a rendőröket és parancsnokokat, akik határozottan mertek fellépni az etnikai alapú bűnözői csoportok vagy az Antifa ellen. Minden konkrét információ nélkül automatikusan a rendőrt és a rendőrséget tették felelőssé egy arab suhanc bűncselekmény közben bekövetkezett haláláért. Mert a rendőrrel szembeni erőszak egy fehér ember esetében (nagyon helyesen) bűncselekmény. Egy bevándorló esetében azonban nem az, hiszen sok tízezer esetből legfeljebb csak néhányat torolnak meg.
Politikai értelemben a francia állam ma a bevándorlókat védi vallási és etnikai közösségként a francia kultúrától, jogrendszertől, a kereszténységtől, a rendőrségtől és általában minden hatóságtól.
És ezért az állam valójában semmiféle ellenszolgáltatást nem kér, ahogy az ország szociális rendszerének végletes kihasználásáért sem. Macron rémülete jelen esetben azon alapszik, hogy országa már régóta azon a határon billeg, hogy a francia lakosság jelentős része gondolkozik azon, hogy vissza kell térnie az önvédelemhez, hiszen az államuk már nem látja el a feladatát. Akkor azonban az eddigi doktrína alapján
a rendőröknek egyszerre kell harcolniuk a bevándorlókkal, a szélsőbaloldallal és a szélsőjobboldallal, valamint a közvetlen életveszély okán szerveződő lakossági önvédelmi erőkkel.
Mert legyen az bármennyire furcsa nekünk, normális embereknek, a liberálisok szerint a liberális jogállamra nem az etnikailag idegen vandálok és gyújtogatók milliós tömege vagy a velük együtt az államot támadó liberális és kommunista csőcselék jelenti a fő veszélyt, hanem azok a normális emberek, akik lokálisan és önvédelemből vissza akarják venni a rendfenntartás jogát az erőszak alkalmazásának jogával együtt az államtól, hogy megvédjék magukat. Az emberi jogok végtelenítése miatt ugyanis a kisebbségek elemi joga, hogy akár erőszakkal is kifejezzék magukat és tiltakozásukat „az elnyomás ellen”, de a többségként tételezett kisebbségnek még az önvédelemhez sincs meg a joga.
Hát ez van ma Franciaország egykori, hűlt helyén. Tanuljunk belőle.
A szerző szociológus
