Az Európai Unió kapcsolata Kínával beárnyékolódott a pandémia óta. A járvány és a háború ugyanis ráébresztette a nyugati világ döntéshozóit arra, hogy stratégiai fontosságú termékek és iparágak terén (az egészségügyi eszközöktől az energián át a hadiiparig) egyoldalú függőségbe kerültek más országoktól. Ezzel pedig leértékelődött a nyugati típusú globalizmus ideológiája, mert át-, illetve – új elvek alapján – repolitizálódik a globális gazdaság.
A nyugati világban ugyan van domináns, de nincs egységes álláspont a Kína-kapcsolatok jövőjét illetően. Az Egyesült Államok a saját nagyhatalmi hegemóniájára nézve elsődleges jövőbeli kihívóként tekint Kínára, így a két hatalom között olyan gazdasági háborús versengés alakult ki, amelyben még a közepes hatalmakat is oldalválasztásra próbálják rákényszeríteni. Miután az amerikai elnök a közelmúltban nemes egyszerűséggel lediktátorozta a kínai elnököt, valamint az amerikaiak belengették a mesterséges intelligenciához használt csipek exportkorlátozását az ázsiai országba, Kína válaszul korlátozta a gallium és germánium kivitelét az országból. A két nyersanyag nélkülözhetetlen az európai zöldátálláshoz, szükségletének előbbiből 71, utóbbiból 45 százalékát szerzi be Kínából az Európai Unió.
A fentiek is rávilágítanak arra, hogy a radikális amerikai fellépés „vak” követése egyáltalán nem érdeke Európának, könnyen két óriáshatalom közé szorulhat. Elemi gazdasági és politikai érdek elkerülni, hogy Amerika határozott és gyors reagálású iparpolitikájával elcsábítsa az európai cégeket, miközben – ezzel egy időben – Kína elzárja piacait és nyersanyagait Európa elől.
Ha túl sokáig a csatatéren ragadunk, úgy Európa belátható időn belül a világgazdaság senki földjévé válik. A baljós jelek már észlelhetők: Josep Borrell, aki az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai képviselője, látogatását Kína a közelmúltban váratlanul lemondta. Ez is azt bizonyítja, hogy a két hatalom között az európai vezetésnek nehéz jól lavíroznia, a politikai-gazdasági béke elérése nehéz feladat. A helyzetet tetézi, hogy amíg az USA-ban gyártóipari, Kínában autóipari, Európában ukrajnai háborús robbanások adják a jelenkor gazdasági „alaphangját”.
Az átpolitizálódó világgazdaságban csodaszámba megy, hogy Magyarországon, mintegy utolsó európai országként, kínai beruházási bumm történik: az unióban szinte csak hazánkban nem apadt el a kínai tőke beáramlása. A németországi Merics Intézet adatai szerint a kínai tőke nagy nyugati célországai (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország) mellé Magyarország egyértelműen felemelkedett: ebben a négy országban valósul meg a kínai beruházások 88 százaléka. A kínai beruházások mennyisége ráadásul hazánkban megnégyszereződhet a következő években, ez vált világossá a Kínában tett látogatásunk alkalmával is. Nemzetközi konfliktusaink egy része pont abból származik, hogy bennünket nemcsak fogadnak Kínában, de a kínai beruházási „ugrás” nálunk éppen akkor zajlik, amikor az amerikai gazdasági hidegháborúskodás árnyékában Európa tanácstalanul toporog gazdasági kapcsolatait illetően. Ráadásul még a latin-amerikai középhatalmakkal sem tudja megtalálni a mindenkinek előnyös, közös hangot. Mi, magyarok az amerikai–kínai gazdasági háború időszakának az egyik legnagyobb nyertesei is lehetünk, ugyanakkor hazánknak is elemi érdeke, hogy az Európai Unió ne váljon a konfliktus legnagyobb kárvallottjává. Ez ugyanis gazdasági értelemben visszahúzhatja hazánkat, semlegesítheti az évtizedes munkával elért eredményeink egy részét is.
Jelenleg Európa túlságosan lassan alakítja ki Kínával kapcsolatos álláspontját. Ebben a folyamatban lehet fontos mérföldkő, hogy júliusban Németország nyilvánosságra hozta új Kína-stratégiáját. Üdvözlendő, hogy Európa legnagyobb gazdasága – amely ráadásul Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnere – írásban is igyekszik kifejteni az uniós Kína-politikához igazított saját pozícióját. A viszonyok tisztázása rendkívül időszerűvé vált, hiszen Kínát illetően a német vállalati szektor (képviselőik júniusban még a kínai miniszterelnökkel is találkoztak) és a politikai vezetés között töréspontok alakultak ki, de repedések jelentek meg a politikai vezetésen belül is.
A német politika álláspontjának tisztázása már amiatt is elkerülhetetlen volt, hogy szinte hetente változtak a keleti óriással kapcsolatban használt kifejezések: így jutottunk el a teljes leválástól (decoupling) a már finomabb kockázatcsökkentéshez (derisking) és a még ártalmatlanabb hangzású diverzifikációig. Ez tetten érhető az új német stratégiában is, ugyanis abban szó sincs szankciókról, de a végső változatból a kormányon belüli pragmatikus tábor hatására még az állítólagos kínai „veszéllyel” szembeni eszközök (jelentési kötelezettség vagy a vállalati stresszteszt) is kikerültek.
A stratégia megszületése mögött több fontos ok is beazonosítható.
A gazdasági szempontok között szerepel, hogy Kína Németország legfőbb kereskedelmi partnere. Ez azonban a németek szerint mindinkább egyoldalúvá válik annak következtében, hogy Németország egyre nagyobb mértékben importál termékeket, miközben exportja alig növekszik, ami több területen – például gyógyszeripar, akkumulátorgyártás, nyersanyagok – egyoldalú függőséghez vezet. A geopolitikai megfontolások mögött az állhat, hogy miközben Kína egy látványosan erősödő hatalom, a világ egyik meghatározó ereje, addig a politikai értékeket tekintve nem kíván feltétlenül azonosulni a nyugati országokkal. Ráadásul Kína konfliktusos helyzetbe került azzal az Egyesült Államokkal, amely Európa és főként az unió fő igazodási pontja, mindez pedig ellehetetlenítheti a két hatalom közötti uniós egyensúlyozást. Konkrét biztonságpolitikai tényező, hogy a Nyugathoz hasonlóan Kína is fejleszti hadiiparát, gazdasági erejét pedig politikai erőre váltja a világ több térségében is. Mindezek mellett a németek számára az erkölcsi aggályok is fontos tényezőnek számítanak, különösen az emberi jogok területén.
Előremutató, hogy már Németország is elismeri, amit korábbi cikkeimben is megfogalmaztam, hogy Kína megkerülhetetlen világhatalommá vált. Ez már abból is látható, hogy a németek lényegében külön „kormányprogramot” írtak egyetlen országgal kialakítandó kapcsolatukról, ami nem szokványos. Ahogy az sem gyakori, hogy a német külügyminiszter országjáró körútba kezdett, ahol a Kínával együttműködő cégekkel és önkormányzatokkal egyeztet a Kína-stratégiáról. Emellett a német dokumentum egyik fontos pillére a „kritikus elkötelezettség”: Németország elkötelezett marad a kínai kapcsolatai megőrzése mellett, de emberi jogi és más ügyekben azért megengedi magának a kritikát.
De kiemelkedő elvi megfontolás a gazdasági együttműködés újragondolása is, miszerint továbbra is kereskednek Kínával, ugyanakkor kísérletet tesznek annak megelőzésére, hogy túlzott és egyoldalú függőségek alakuljanak ki (miközben az összes kínai függőség felszámolásának szándéka nem jelenik meg célként). További két pillér az értékalapú diplomácia és a multilateralizmus. Ezek jegyében a németek a saját értékeiket igyekeznek előmozdítani a nemzetközi térben, más országokkal is fokozottabban együttműködve.
A német Kína-stratégia elméletben megengedőnek tűnik, de nagy esély mutatkozik arra, hogy a gyakorlatban is puha maradhat. A német kormány elismeri ugyanis, hogy Kína nélkül nincs biztonságos, stabil, globális világrend, így a nemzetközi kihívásokban is megkerülhetetlen partner Kína. Még akkor is, ha versenytársként és riválisként is tekintenek rá. A stratégia e téren azt az érzést kelti összességében, hogy már szóba sem kerül a leválás, egyedül az egyoldalú és túlzott függőség jelent problémát, ami persze minden más országgal szemben is kerülendő. Sőt, ebben nem is a partner a felelős, sokkal inkább Németországnak kell saját házi feladatát elvégeznie. A németek ki is fejtik, követni igyekeznek Kínát, hogy sokféle új kapcsolatot építsenek ki a világban – ez a magasabb fokozatba kapcsolt reglobalizáció szándékának tűnik, ahol a sérülékenységet hálózatépítéssel, összekapcsoltsággal csökkentenék.
Mindezt úgy, hogy a német állam mintha igyekezne távol tartani magát az üzleti élettől, megfogalmazva, hogy a nemzetbiztonsági kockázatok kezelése és viselése – „internalizálása” – nem is állami, sokkal inkább vállalati feladat, így a következményeket is ők viselik válsághelyzetek esetén. Úgy tűnik, ezzel a vállalatok is egyetértenek (legalábbis voltak, akik üdvözölték a német programot), ami érthető, hiszen abban csupán irányelvek szintjén, általánosságban, a területen már meglévő gyakorlatok felsorolásával beszélnek a lehetséges export- vagy más korlátozó intézkedésekről.
Végeredményben tehát a dokumentum lényege, hogy Németország bővíteni szeretné gazdasági kapcsolatait Kínával, javítva az ázsiai piachoz való hozzáférést. A politikai díszítőcsomagolás ezt a törekvést igyekszik elfogadhatóvá tenni a megváltozott világban. Talán ezért sem rendelnek konkrétumokat – ütemtervet vagy intézkedéseket – a célok eléréséhez. Kína elszigetelése vagy a globalizáció tudatos leépítésének szándéka fel sem merül a németek részéről.
A program a gyakorlatban pedig kimerülhet a német gazdaság erősebb támogatásában, új támogatási és kutatásfejlesztési programokban, szakképzési és munkapiaci átalakításokban, illetve új térségek felé történő nyitásban, új értékláncok építésében. Németország a Kína-stratégiájával számos erő között igyekszik egyensúlyozni: Amerika és Kína, globalizáció és kockázatcsökkentés, értékek és érdekek, anyagi jólét és biztonság, zöldek és mérsékeltek között – hogy csak néhány törésvonalat soroljunk. Persze elhangzanak az ilyenkor kötelező kulcsszavak is – kémkedés, erőfölénnyel való visszaélés –, de konkrétumok nélkül a kemény retorika azt szolgálja csupán, hogy Amerika, vagy a zöldek is elégedetten forgathassák az új, hatvanoldalas dokumentumot. A stratégia a kommunikációs panelek mögött tehát nem Kína ellen, hanem a német ipar és szuverenitás mellett érvel. Így az olvasónak olyan érzése lehet, hogy a dokumentum valójában nem is Kínáról, hanem a német útkeresésről szól.
A szerző gazdaságfejlesztési miniszter
