Néhány napja nagyon fontos cikket írt Huth Gergely A horvátoknak sikerült címmel, és igen őszinte hangvétellel szól Horvátország bravúros sikeréről, amelynek lényege tömören abban ragadható meg, hogy két vesztes oldalon befejezett világháború ellenére csaknem maximális területi nyereséggel tudták megteremteni modern államukat. Ezzel szemben az egyoldalú, lemondó gesztusokra épülő 1990 utáni magyar külpolitika alig-alig tudott eredményt felmutatni az elszakított területeket illetően. A külhoni magyarok helyzete érdemben nem változott, közösségi önkormányzataikat nem hozhatták létre (sőt az autonómiáról általában beszélniük sem szabad), jogaikat súlyosan korlátozzák, szimbólumaikat nem használhatják, az anyaországgal való kapcsolatukat pedig – lásd a kettős állampolgárság tiltása – több országban is gátolják.
Arra nincs adatunk, hogy a Kovács László-i „merjünk kicsik lenni” doktrína helyett egy szuverenista kül- és nemzetpolitika pontosan milyen eredményeket tudott volna elérni a kétpólusú világrend összeomlása körüli időszakban. Ilyen kísérlet annak idején nem történt, ugyanakkor több mint harminc évvel a rendszerváltás után időszerű, hogy szembenézzünk a mögöttünk hagyott emberöltővel, és megvonjuk a korszak mérlegét. Különösen Szent István király napja tájékán érdemes ezen elgondolkodnunk, hiszen első keresztény uralkodónktól kapott örökségünk egyik igen fontos eleme a szuverenitás gondolata, amely a magyar történelem valamennyi évszázadát vezérelvként végigkísérte.
A korszak nagy várakozással kezdődött, és sok csalódást okozott. Amíg a kettészakított Németország újraegyesülhetett, addig a magyar nemzetrészek esetében ugyanez fel sem merülhetett, sőt a magyar fél, feladva nyomásgyakorlási potenciálját, önként mondott le a szovjet megszállás árnyékában beállt párizsi békerendszer, vagyis a status quo felülvizsgálatáról. Magyarország a nyugati tanácsokat megfogadva az indokoltnál nagyobb proaktivitással vett részt ebben a folyamatban, abban bízva, hogy az európai integráció megoldhatja a szétszakított nemzet problémáit. Nem oldotta meg, mert Európát hidegen hagyja az őshonos nemzetiségek ügye, amint ez legkésőbb a Minority SafePackre és a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésre adott cinikus elutasító válasz alkalmával kiderült.
A nagyvonalú gesztuspolitika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mondhatni naivitásnak bizonyult.
A Huth Gergely által emlegetett, 1991-ben viharos gyorsasággal aláírt ukrán–magyar alapszerződésről például éppen mostanság derült ki, hogy pontosan annyit ér, mint az a papiros, amelyre nyomtatták. Az ukrán állam, amely oly sokat köszönhet Magyarország támogatásának, már olyan alapvető létérdekeket sért, mint az anyanyelvi oktatáshoz való jog, melyeket még a szovjet diktatúra idején is biztosítottak Kárpátalján. A nyugati nagyhatalmakat azonban ez sem hatja meg, sőt neheztelnek az Orbán-kormányra, amiért Ukrajna nyugati integrációjának feltételéül akarja szabni az alapvető nemzetiségi jogok szavatolását.
De jól példázza kiszolgáltatottságunkat az úzvölgyi magyar katonai temető drámai sorsa: 2019-ben dühöngő román nacionalisták példátlan módon meggyalázták a magyar hadisírokat, amit a román állam erőszakszervezete tétlenül szemlélt. Az európai szemmel nézve is mérhetetlenül alávaló cselekedet azonban mégsem váltott ki nemzetközi felháborodást, mint ahogy azt sokan remélték. Romániában ez is megtörténhetett, pedig a két ország együttműködésének 2008 óta fontos alapdokumentuma a hadisíregyezmény. A gyalázat idén megismétlődött, jelen pillanatban is román zászlók lobognak a magyar katonai temető bejáratát jelző székely kapun.
A szimbolikus példák sora végtelen, de veszteségeink korántsem jelképesek. Az 1990 utáni három évtized a határon túli magyar közösségek gyorsuló fogyásáról szólt, ami részben Trianon mérgező gyümölcse, részben pedig a globalizáció és a tömegkultúra drámai hatása. A valós helyzet az, hogy a szétszakítottságban töltött száz év lélekszámbeli fogyásának nagyobb része esik a demokrácia fémjelezte, a magyarok számára mégis szabadsághiányos időszakra. Ezzel párhuzamosan az utódállami elnyomás nem szűnt meg, hanem hol csillapodott, hol erősödött, de összességében változatlan maradt, sőt helyenként még szofisztikáltabb eszközökkel dolgozik. A külhoni magyarlakta területeknek a folyamatos erózió jutott osztályrészül, ellentétben azokkal a szerencsésebb nyugat-európai nemzeti közösségekkel, melyek kivívták az autonómiát.
A Nyugat azonban a megannyi példátlan és egyoldalú gesztus dacára teljes mértékben érzéketlen a magyarkérdés iránt. Mondhatnánk úgy is, hogy azt kaptuk jutalmul, amit legrosszabb esetben büntetésül kaptunk volna. Nem számít, hogy az erdélyi vagy éppen a kárpátaljai magyarok – a sor folytatható lenne a többi elszakított nemzetrésszel – másodrendű polgárai annak az államnak, amelynek területére születtek, hiszen a mi térségünk folyamatait a nagyhatalmi játszmák alakítják, Románia és Ukrajna pedig geopolitikai okok miatt a nyugati érdekszövetség fontos bástyája.
Mivel ez a nyers hatalmi érdek fontosabb mindennél, éppen ezért hazánk mozgástere szempontjából nincs is jelentősége annak, hogy Magyarország kormánya az új típusú „nyugati értékek” iránt elutasító vagy támogató hozzáállást tanúsít-e. A globális ideológiai sztenderdekhez igazodás birodalmi utasítás, ezért dicséret nem jár – vagyis csak veszíthetünk vele, ha megalázkodunk.
Magyarország hivatása a Kárpát-medencében egy több mint ezeréves eszmény, amely sértetlenül vészelte át történelmünk legnagyobb országcsonkításait, így a Mohács utáni három részre szakadást és kezdetben magát Trianont is. A magyar elit 1945 után kényszerűségből adta fel a Szent István-i Magyarország ideálját. Az előttünk álló évtized feladata, hogy megőrizzük lelki, kulturális és területi önazonosságunkat, mert az önfeladás nem a megmaradás útja.
A szerző jogász, a Patrióták elnöke és a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora
