A nagyvonalú gesztuspolitika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mondhatni naivitásnak bizonyult.
A Huth Gergely által emlegetett, 1991-ben viharos gyorsasággal aláírt ukrán–magyar alapszerződésről például éppen mostanság derült ki, hogy pontosan annyit ér, mint az a papiros, amelyre nyomtatták. Az ukrán állam, amely oly sokat köszönhet Magyarország támogatásának, már olyan alapvető létérdekeket sért, mint az anyanyelvi oktatáshoz való jog, melyeket még a szovjet diktatúra idején is biztosítottak Kárpátalján. A nyugati nagyhatalmakat azonban ez sem hatja meg, sőt neheztelnek az Orbán-kormányra, amiért Ukrajna nyugati integrációjának feltételéül akarja szabni az alapvető nemzetiségi jogok szavatolását.
De jól példázza kiszolgáltatottságunkat az úzvölgyi magyar katonai temető drámai sorsa: 2019-ben dühöngő román nacionalisták példátlan módon meggyalázták a magyar hadisírokat, amit a román állam erőszakszervezete tétlenül szemlélt. Az európai szemmel nézve is mérhetetlenül alávaló cselekedet azonban mégsem váltott ki nemzetközi felháborodást, mint ahogy azt sokan remélték. Romániában ez is megtörténhetett, pedig a két ország együttműködésének 2008 óta fontos alapdokumentuma a hadisíregyezmény. A gyalázat idén megismétlődött, jelen pillanatban is román zászlók lobognak a magyar katonai temető bejáratát jelző székely kapun.
A szimbolikus példák sora végtelen, de veszteségeink korántsem jelképesek. Az 1990 utáni három évtized a határon túli magyar közösségek gyorsuló fogyásáról szólt, ami részben Trianon mérgező gyümölcse, részben pedig a globalizáció és a tömegkultúra drámai hatása. A valós helyzet az, hogy a szétszakítottságban töltött száz év lélekszámbeli fogyásának nagyobb része esik a demokrácia fémjelezte, a magyarok számára mégis szabadsághiányos időszakra. Ezzel párhuzamosan az utódállami elnyomás nem szűnt meg, hanem hol csillapodott, hol erősödött, de összességében változatlan maradt, sőt helyenként még szofisztikáltabb eszközökkel dolgozik. A külhoni magyarlakta területeknek a folyamatos erózió jutott osztályrészül, ellentétben azokkal a szerencsésebb nyugat-európai nemzeti közösségekkel, melyek kivívták az autonómiát.
A Nyugat azonban a megannyi példátlan és egyoldalú gesztus dacára teljes mértékben érzéketlen a magyarkérdés iránt. Mondhatnánk úgy is, hogy azt kaptuk jutalmul, amit legrosszabb esetben büntetésül kaptunk volna. Nem számít, hogy az erdélyi vagy éppen a kárpátaljai magyarok – a sor folytatható lenne a többi elszakított nemzetrésszel – másodrendű polgárai annak az államnak, amelynek területére születtek, hiszen a mi térségünk folyamatait a nagyhatalmi játszmák alakítják, Románia és Ukrajna pedig geopolitikai okok miatt a nyugati érdekszövetség fontos bástyája.
Mivel ez a nyers hatalmi érdek fontosabb mindennél, éppen ezért hazánk mozgástere szempontjából nincs is jelentősége annak, hogy Magyarország kormánya az új típusú „nyugati értékek” iránt elutasító vagy támogató hozzáállást tanúsít-e. A globális ideológiai sztenderdekhez igazodás birodalmi utasítás, ezért dicséret nem jár – vagyis csak veszíthetünk vele, ha megalázkodunk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!