Amikor a nyugati világ nagy részében évenként meghirdetik a pride-hónapot, és a résztvevők egy része a hagyományos zsidó–keresztény erkölcsiséget sértő jelenetekkel provokálja a többségi társadalmat, akkor bizony máris fennforog a súlyos aránytévesztés esete. Nem az a gond, hogy a szóban forgó közösségek összejönnek és nyilvánosan ünneplik önmagukat, hanem egyrészt az, hogy túllépnek a jó ízlés keretein, másrészt az, hogy egy egész hónapot (június) követelnek maguknak. Vajon miért nem elégszenek meg mondjuk egyetlen nappal, miként a nők, az anyák, az apák, a gyerekek, a hősök és a szentek? Még az állatok is megelégszenek egyetlen nappal, pedig ők igazán hátrányos helyzetűek.
A legnagyobb gond azonban azzal van az Európai Unióban, a nyugati civilizáció eme példaértékű tájékán, hogy rendkívül nagy zavarok mutatkoznak a kisebbségi jogok értelmezése körül. Mert amíg a balliberális eszmei talajból kifejlődött, agresszív módon nyomuló ilyen-olyan mozgalmak és álcivil szervezetek tevékenységét az unió minden erővel támogatja, addig az európai őshonos kisebbségek közösségi jogait semmibe veszi. Ez a megkülönböztetés különösen sújtja a Magyarország határain túl élő magyar kisebbségi népcsoportokat, mindenekelőtt a romániai, a szlovákiai és az ukrajnai magyarokat. A délvidéki magyarság helyzete lenne a leginkább megnyugtató, de az ottaniak életét több helyen az illegális migránstömegek randalírozása teszi elviselhetetlenné.
Az EU jelenlegi vezetése a saját maga által fennen hirdetett alapelveket és szabályokat szegi meg, amikor eltűri a magyar kisebbségekkel szembeni jogsértéseket. Ezenfelül Magyarországot is büntetőintézkedésekkel sújtja, amennyiben nyilvánvaló politikai meggondolásokból nem folyósítja a neki járó uniós pénzeket, illetve nem járul hozzá a határvédelem hatalmas költségeihez. Pedig volt idő, amikor nagyon bíztunk az uniós tagság előnyeiben.
1996. augusztus 20-án, Gödöllőn a város díszpolgárává avatták Habsburg Ottót, a strasbourgi Európai Parlament képviselőjét, a Nemzetközi Páneurópa Unió elnökét. A Grassalkovich-kastély dísztermében zajló ünnepséget követően rövid interjút készítettem vele a Nyugati Magyarság számára. Habsburg Ottó akkor nem tartotta kizártnak, hogy Magyarország még az ezredforduló előtt az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Megjegyeztem, hogy a határon túli magyarok aggódnak a közösségi jogaik kedvezőtlen alakulása miatt, és sokan úgy érzik, hogy a csatlakozási folyamat együtt járhat e jogok további csorbulásával. Habsburg Ottó így válaszolt:
„Nézze, ha ez sértené az ő érdeküket, én nem támogatnám a csatlakozást. Azért támogatom, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy biztosítsuk a kisebbségek jogait. Mi látjuk azt, hogy mindaz, amit itt szavaltak a második világháború előtt, annak semmi kihatása nem volt. Magyarország egyedül nem csinálhat semmit. Csak az Európai Unió keretében tud kollektív jogokat biztosítani a kisebbségek számára. Még nem vagyunk tagjai az uniónak. Sem az ukránok, sem a szlovákok, sem a románok nem a tagjai. Nekem a külügyi bizottságon keresztül dolgom van mindezekkel, és jól tudom, miről beszélnek és mit gondolnak. Minden az uniótól függ, és attól, hogy milyen jogokat biztosít az unió.”
Habsburg Ottó őszintén hitt abban, hogy az unió biztosítani fogja a magyar kisebbségek közösségi jogait. És hittünk benne mi is. A csatlakozás óta azonban látjuk, hogy nyugati partnereinknek mennyire fontosak ezek a jogok. Jelenleg úgy tűnik, semennyire.
