Lizzo, a mindenevő

Sokszor érzem úgy mostanában, hogy óriásit fordult körülöttünk a világ, ezt a változást pedig egyre nehezebben tudom lekövetni. Sőt, tulajdonképpen nemcsak követni nem tudom, de megérteni sem. Ez pedig azért nagy baj, mert alig több mint három évtizede élek ezen a bolygón, tehát reményeim szerint a java még hátravan. Mi lesz később?

A kétezres években a szüleim korosztályától egyre többször hallottam azt, hogy idegennek érzik magukat a világban és nem tudnak megbarátkozni a változásaival. Mostanra kezdtem el megérteni, hogy miről beszéltek, és igazság szerint a legkevésbé sem lep meg.

Édesapám kilencéves volt, amikor 1956-ban becsapódott egy akna a házba, ahol élt a családjával, a szilánkok pedig szétszakították a lábát, így napokon át élet és halál között lebegett egy pincében, ami akkor a legbiztonságosabb helynek tűnt. Édesanyám a színházban játszó színészekért rajongott, és ifjú szívének legkedvesebb szórakozása az volt, hogy bérletet váltott, majd a művészbejárónál ácsorgott, hátha láthatja egyiküket elmenőben. Sőt. Novellákat írt és Füst Milánnal levelezett róluk. Vajon most mit írna neki?

Azóta eltelt több mint hatvan év. Mi és a gyerekeink generációja már úgy nő fel – legalábbis mostanáig –, hogy nem tudja, milyen közvetlen aknatámadás fenyegetettségében élni, de sajnos az is igaz, hogyha szabadon választhat, könyvet nemigen vesz majd a kezébe és színházbérletet sem vesz. Annak idején a televízió és a mobiltelefon még belefért.

De azok az emberek, akik még bőven a XX. század szülöttei, és átélték mindazt, amit a történelemkönyvek írnak, majd megtanultak együtt élni vele, hogyan tudnák befogadni a jelenkort? A közösségi médiát, a kommentelést, a csetelést, a Twittert, a TikTokot, a mesterséges intelligenciát, azt, hogy úgy beszélgetek valakivel írásban, hogy lehet, hogy évekig nem is találkozom vele? Hogy van egy olyan felület, amit internetnek hívunk, és mostanra nemcsak a gondolatainkat találja ki, de olyannak láttathatom rajta keresztül magamat, amilyen a valóságban biztosan nem vagyok. Azt hiszem, egyáltalán nem meglepő: vannak, akiknek a mai kor egy bizonyos része befogadhatatlan.

De nem csupán a technikai változásokra gondolok. Arra is, hogy ezek a szükségszerű átalakulások a személyiségünkön is formáltak, máshogyan gondolkodunk, érzünk, másnak látjuk a jövőt és sokszor a múltat is, mint a szüleink vagy a nagyszüleink. Ennek megvan az előnye, és részben elkerülhetetlen is, de hátránya is akad: az ember folyamatosan azzal a gyanúval él, hogy semmi sem az, aminek látszik, hiszen sokkal inkább éljük az életünket profilképek mögé bújva, mint a valóságban.

Egy bizonyos Melissa Viviane Jefferson (művésznevén Lizzo) amerikai énekesnőt is utolérte az utóbbi időben „halálos fegyverré” vált zaklatási botrány. Ahhoz, hogy érthető legyen, miért citálom most ide ezt a hölgyet – bár nem vagyok benne biztos, hogy ő örülne neki, hogy nőként definiáltam – fontos megismerni róla néhány egyszerű tényt. Például korábban úgy nyilatkozott, amikor a szexualitásáról kérdezték, hogy nem tudná magát egyetlen „dolognak” nevezni, miért is tenné, hiszen az LMBTQ szivárványa oly sokszínű. A követőit Lizzbiansnak nevezi, 2019-ben pedig felkerült a Pride 50 listájára, ahová olyan személyek juthatnak, akik előremozdították a társadalmi egyenlőség ügyét – már a szexuális kisebbségek vonatkozásában. Lizzo tehát, ha úgy tetszik, mindenevő, valószínűleg a szó szoros értelmében is, mivel erős túlsúllyal küzd, ám bájait (khm) a legkevésbé sem rejti véka alá. Éppen ezért – és most szó szerint idézek a róla szóló rövid ismertetőből – ő a „testpozitivitás és önbizalom ikonja”.

Most, hogy már szinte mindent tudunk Lizzóról, még visszásabban fog hatni az a hír, hogy táncosai azt állítják, „szexuálisan becsmérlő viselkedés elviselésére” kényszerítette őket, egyiküket a súlya miatt megszégyenítette többször is, de, az énekesnő menedzsmentjét faji megkülönböztetéssel is vádolják, mivel a csapat fekete tagjait „máshogy kezelték”, mint a többieket. Hozzá kell tenni azt is, Lizzo követőinek jelentős részét az LMBTQ-közösség tagjai teszik ki, éppen az énekesnő különlegesen szabad és ítéletmentes világlátása miatt.

Csak nekem olyan feszítően gyomorforgató ez az ellentmondás? A testpozitivitás ikonja másokat szégyenít meg a súlyuk miatt? A szabad szexualitás hírnöke zaklatja a táncosait, akik nem mernek neki ellentmondani, mert féltik a pályájukat? Nos, amikor nálam bölcsebb és világlátottabb emberek a tömegek megvezetéséről beszélnek, talán pontosan erre gondolnak. Sőt néha az az érzésem, hogy azok, akik ennyire le akarják nyomni a világ torkán többek között a genderideológiát is, és bebizonyítani azt, hogy ez rendben van, maguk sem hisznek abban, amit állítanak.

Nem szeretnék ennek az egésznek a mélylélektanába beleásni, ugyanakkor feltenném a kérdést azoknak, akik kígyót-békát köpködnek, amikor szóba kerül a gyermekvédelmi törvény, vagy a „fóliázás”: ha az az „ikon”, aki világviszonylatban azok között van, akik a legtöbbet tették a másság elfogadásáért, a valóságban ennek a szöges ellentétét éli, nem lehet, hogy ez a szivárványos törekvés és ideológia a legkevésbé sem őszinte? Legalábbis a propagandája biztosan nem. Védelem pedig nem a hétköznapokban élő szexuális kisebbségekkel szemben szükséges, hanem azoktól, akik még őket is átverik, miközben szivárványos zászlót lobogtatnak.

Olyannyira eluralkodott az elmebaj a világon, hogy az írek most egy készülő törvénytervezet szerint a gendert is bevonnák a gyűlöletbeszéd ellen védett tulajdonságok körébe. Az egyébként 1989-es törvény módosítása csupán kibővítené azoknak a védett csoportoknak a körét, amik okán egyes embercsoportok ellen gyűlölet irányulhat. Az eredeti dokumentumban ilyen tulajdonság a rassz, a bőrszín, a nemzetiség, a vallás, az etnikai vagy nemzeti származás és a a szexuális irányultság is. A készülő tervezet ehhez venné hozzá a szexuális jellegzetességet, a gendert és a fogyatékosságot.

További Vélemény híreink

Sok minden ez, csak nem feminizmus

Miért? – kérdem én. Miért emeljük ezt az egész kérdést ilyen ügyekkel, mint a bőrszín, a fogyatékosság vagy a rassz miatti üldöztetés egy platformra? Miért keltik folyamatosan azt a benyomást, hogy rendszeres és komoly vegzatúra éri azokat az embereket, akik mindenféle extrém szexuális szokással bírnak? – amikor az emberek többsége erről nem is tud, de biztos vagyok benne, hogy nem is akar tudni. Ha viszont törvény mondja ki, hogy bűnös az, aki nem vág jó képet az agymosáshoz, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy a világ nyolcvan-kilencven százalékának vezekelnie kell és elítélendő.

Sőt nemcsak ezt jelenti, hanem végső soron azt is, hogy aki megvallja és követi a keresztény hitét, szintén bűnös a készülő ír törvény szerint. Azt kívánom, ne jussunk el idáig, ugyanakkor itt feltenném azt a provokatív kérdést, vajon ki az igazán kirekesztő és gyűlöletkeltő: aki a világon élő emberek jelentős többségét elítéli – itt az ír törvénytervezet azokra gondol, akik egészséges szexualitással bírnak –, vagy aki azt iktatja törvénybe, hogy védjük meg ettől a propagandától a gyermekeinket, hogy igazán szabadon dönthessenek az őket érintő legfontosabb kérdésekről?

A törvénytervezetet egyébként Elon Musk és az ifjabb Donald Trump is a szólásszabadság elleni támadásnak minősítette, de sokan mások is, akik szintén az említett alapjog pártján állnak. Amikor arra céloztam, hogy nehezen értem a mai kort, pontosan erre gondoltam. Ami még jobban megrémiszt, az pedig a tudat, hogy az életem során hová fog még mindez fejlődni. Egyvalami viszont még ebben a káoszban is megnyugvást ad: a mi döntéseinken is múlik, hogy merre halad majd tovább a világ. Például úgy, hogy bármekkora is a nyomás, mi azért megmaradunk normálisnak, még akkor is, ha most ez tűnik a legkomolyabb lázadásnak. Sőt még ha végül ezzel kerülünk majd kisebbségbe.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: PixneySweden)