Egy bizonyos Melissa Viviane Jefferson (művésznevén Lizzo) amerikai énekesnőt is utolérte az utóbbi időben „halálos fegyverré” vált zaklatási botrány. Ahhoz, hogy érthető legyen, miért citálom most ide ezt a hölgyet – bár nem vagyok benne biztos, hogy ő örülne neki, hogy nőként definiáltam – fontos megismerni róla néhány egyszerű tényt. Például korábban úgy nyilatkozott, amikor a szexualitásáról kérdezték, hogy nem tudná magát egyetlen „dolognak” nevezni, miért is tenné, hiszen az LMBTQ szivárványa oly sokszínű. A követőit Lizzbiansnak nevezi, 2019-ben pedig felkerült a Pride 50 listájára, ahová olyan személyek juthatnak, akik előremozdították a társadalmi egyenlőség ügyét – már a szexuális kisebbségek vonatkozásában. Lizzo tehát, ha úgy tetszik, mindenevő, valószínűleg a szó szoros értelmében is, mivel erős túlsúllyal küzd, ám bájait (khm) a legkevésbé sem rejti véka alá. Éppen ezért – és most szó szerint idézek a róla szóló rövid ismertetőből – ő a „testpozitivitás és önbizalom ikonja”.

Most, hogy már szinte mindent tudunk Lizzóról, még visszásabban fog hatni az a hír, hogy táncosai azt állítják, „szexuálisan becsmérlő viselkedés elviselésére” kényszerítette őket, egyiküket a súlya miatt megszégyenítette többször is, de, az énekesnő menedzsmentjét faji megkülönböztetéssel is vádolják, mivel a csapat fekete tagjait „máshogy kezelték”, mint a többieket. Hozzá kell tenni azt is, Lizzo követőinek jelentős részét az LMBTQ-közösség tagjai teszik ki, éppen az énekesnő különlegesen szabad és ítéletmentes világlátása miatt.

Csak nekem olyan feszítően gyomorforgató ez az ellentmondás? A testpozitivitás ikonja másokat szégyenít meg a súlyuk miatt? A szabad szexualitás hírnöke zaklatja a táncosait, akik nem mernek neki ellentmondani, mert féltik a pályájukat? Nos, amikor nálam bölcsebb és világlátottabb emberek a tömegek megvezetéséről beszélnek, talán pontosan erre gondolnak. Sőt néha az az érzésem, hogy azok, akik ennyire le akarják nyomni a világ torkán többek között a genderideológiát is, és bebizonyítani azt, hogy ez rendben van, maguk sem hisznek abban, amit állítanak.

Olyannyira eluralkodott az elmebaj a világon, hogy az írek most egy készülő törvénytervezet szerint a gendert is bevonnák a gyűlöletbeszéd ellen védett tulajdonságok körébe. Az egyébként 1989-es törvény módosítása csupán kibővítené azoknak a védett csoportoknak a körét, amik okán egyes embercsoportok ellen gyűlölet irányulhat. Az eredeti dokumentumban ilyen tulajdonság a rassz, a bőrszín, a nemzetiség, a vallás, az etnikai vagy nemzeti származás és a a szexuális irányultság is. A készülő tervezet ehhez venné hozzá a szexuális jellegzetességet, a gendert és a fogyatékosságot.

Miért? – kérdem én. Miért emeljük ezt az egész kérdést ilyen ügyekkel, mint a bőrszín, a fogyatékosság vagy a rassz miatti üldöztetés egy platformra? Miért keltik folyamatosan azt a benyomást, hogy rendszeres és komoly vegzatúra éri azokat az embereket, akik mindenféle extrém szexuális szokással bírnak? – amikor az emberek többsége erről nem is tud, de biztos vagyok benne, hogy nem is akar tudni. Ha viszont törvény mondja ki, hogy bűnös az, aki nem vág jó képet az agymosáshoz, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy a világ nyolcvan-kilencven százalékának vezekelnie kell és elítélendő.

A törvénytervezetet egyébként Elon Musk és az ifjabb Donald Trump is a szólásszabadság elleni támadásnak minősítette, de sokan mások is, akik szintén az említett alapjog pártján állnak. Amikor arra céloztam, hogy nehezen értem a mai kort, pontosan erre gondoltam. Ami még jobban megrémiszt, az pedig a tudat, hogy az életem során hová fog még mindez fejlődni. Egyvalami viszont még ebben a káoszban is megnyugvást ad: a mi döntéseinken is múlik, hogy merre halad majd tovább a világ. Például úgy, hogy bármekkora is a nyomás, mi azért megmaradunk normálisnak, még akkor is, ha most ez tűnik a legkomolyabb lázadásnak. Sőt még ha végül ezzel kerülünk majd kisebbségbe.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: PixneySweden)