Sokszor érzem úgy mostanában, hogy óriásit fordult körülöttünk a világ, ezt a változást pedig egyre nehezebben tudom lekövetni. Sőt, tulajdonképpen nemcsak követni nem tudom, de megérteni sem. Ez pedig azért nagy baj, mert alig több mint három évtizede élek ezen a bolygón, tehát reményeim szerint a java még hátravan. Mi lesz később?
A kétezres években a szüleim korosztályától egyre többször hallottam azt, hogy idegennek érzik magukat a világban és nem tudnak megbarátkozni a változásaival. Mostanra kezdtem el megérteni, hogy miről beszéltek, és igazság szerint a legkevésbé sem lep meg.
Édesapám kilencéves volt, amikor 1956-ban becsapódott egy akna a házba, ahol élt a családjával, a szilánkok pedig szétszakították a lábát, így napokon át élet és halál között lebegett egy pincében, ami akkor a legbiztonságosabb helynek tűnt. Édesanyám a színházban játszó színészekért rajongott, és ifjú szívének legkedvesebb szórakozása az volt, hogy bérletet váltott, majd a művészbejárónál ácsorgott, hátha láthatja egyiküket elmenőben. Sőt. Novellákat írt és Füst Milánnal levelezett róluk. Vajon most mit írna neki?
Azóta eltelt több mint hatvan év. Mi és a gyerekeink generációja már úgy nő fel – legalábbis mostanáig –, hogy nem tudja, milyen közvetlen aknatámadás fenyegetettségében élni, de sajnos az is igaz, hogyha szabadon választhat, könyvet nemigen vesz majd a kezébe és színházbérletet sem vesz. Annak idején a televízió és a mobiltelefon még belefért.
De azok az emberek, akik még bőven a XX. század szülöttei, és átélték mindazt, amit a történelemkönyvek írnak, majd megtanultak együtt élni vele, hogyan tudnák befogadni a jelenkort? A közösségi médiát, a kommentelést, a csetelést, a Twittert, a TikTokot, a mesterséges intelligenciát, azt, hogy úgy beszélgetek valakivel írásban, hogy lehet, hogy évekig nem is találkozom vele? Hogy van egy olyan felület, amit internetnek hívunk, és mostanra nemcsak a gondolatainkat találja ki, de olyannak láttathatom rajta keresztül magamat, amilyen a valóságban biztosan nem vagyok. Azt hiszem, egyáltalán nem meglepő: vannak, akiknek a mai kor egy bizonyos része befogadhatatlan.
De nem csupán a technikai változásokra gondolok. Arra is, hogy ezek a szükségszerű átalakulások a személyiségünkön is formáltak, máshogyan gondolkodunk, érzünk, másnak látjuk a jövőt és sokszor a múltat is, mint a szüleink vagy a nagyszüleink. Ennek megvan az előnye, és részben elkerülhetetlen is, de hátránya is akad: az ember folyamatosan azzal a gyanúval él, hogy semmi sem az, aminek látszik, hiszen sokkal inkább éljük az életünket profilképek mögé bújva, mint a valóságban.
Egy bizonyos Melissa Viviane Jefferson (művésznevén Lizzo) amerikai énekesnőt is utolérte az utóbbi időben „halálos fegyverré” vált zaklatási botrány. Ahhoz, hogy érthető legyen, miért citálom most ide ezt a hölgyet – bár nem vagyok benne biztos, hogy ő örülne neki, hogy nőként definiáltam – fontos megismerni róla néhány egyszerű tényt. Például korábban úgy nyilatkozott, amikor a szexualitásáról kérdezték, hogy nem tudná magát egyetlen „dolognak” nevezni, miért is tenné, hiszen az LMBTQ szivárványa oly sokszínű. A követőit Lizzbiansnak nevezi, 2019-ben pedig felkerült a Pride 50 listájára, ahová olyan személyek juthatnak, akik előremozdították a társadalmi egyenlőség ügyét – már a szexuális kisebbségek vonatkozásában. Lizzo tehát, ha úgy tetszik, mindenevő, valószínűleg a szó szoros értelmében is, mivel erős túlsúllyal küzd, ám bájait (khm) a legkevésbé sem rejti véka alá. Éppen ezért – és most szó szerint idézek a róla szóló rövid ismertetőből – ő a „testpozitivitás és önbizalom ikonja”.
Most, hogy már szinte mindent tudunk Lizzóról, még visszásabban fog hatni az a hír, hogy táncosai azt állítják, „szexuálisan becsmérlő viselkedés elviselésére” kényszerítette őket, egyiküket a súlya miatt megszégyenítette többször is, de, az énekesnő menedzsmentjét faji megkülönböztetéssel is vádolják, mivel a csapat fekete tagjait „máshogy kezelték”, mint a többieket. Hozzá kell tenni azt is, Lizzo követőinek jelentős részét az LMBTQ-közösség tagjai teszik ki, éppen az énekesnő különlegesen szabad és ítéletmentes világlátása miatt.
Csak nekem olyan feszítően gyomorforgató ez az ellentmondás? A testpozitivitás ikonja másokat szégyenít meg a súlyuk miatt? A szabad szexualitás hírnöke zaklatja a táncosait, akik nem mernek neki ellentmondani, mert féltik a pályájukat? Nos, amikor nálam bölcsebb és világlátottabb emberek a tömegek megvezetéséről beszélnek, talán pontosan erre gondolnak. Sőt néha az az érzésem, hogy azok, akik ennyire le akarják nyomni a világ torkán többek között a genderideológiát is, és bebizonyítani azt, hogy ez rendben van, maguk sem hisznek abban, amit állítanak.
Nem szeretnék ennek az egésznek a mélylélektanába beleásni, ugyanakkor feltenném a kérdést azoknak, akik kígyót-békát köpködnek, amikor szóba kerül a gyermekvédelmi törvény, vagy a „fóliázás”: ha az az „ikon”, aki világviszonylatban azok között van, akik a legtöbbet tették a másság elfogadásáért, a valóságban ennek a szöges ellentétét éli, nem lehet, hogy ez a szivárványos törekvés és ideológia a legkevésbé sem őszinte? Legalábbis a propagandája biztosan nem. Védelem pedig nem a hétköznapokban élő szexuális kisebbségekkel szemben szükséges, hanem azoktól, akik még őket is átverik, miközben szivárványos zászlót lobogtatnak.
Olyannyira eluralkodott az elmebaj a világon, hogy az írek most egy készülő törvénytervezet szerint a gendert is bevonnák a gyűlöletbeszéd ellen védett tulajdonságok körébe. Az egyébként 1989-es törvény módosítása csupán kibővítené azoknak a védett csoportoknak a körét, amik okán egyes embercsoportok ellen gyűlölet irányulhat. Az eredeti dokumentumban ilyen tulajdonság a rassz, a bőrszín, a nemzetiség, a vallás, az etnikai vagy nemzeti származás és a a szexuális irányultság is. A készülő tervezet ehhez venné hozzá a szexuális jellegzetességet, a gendert és a fogyatékosságot.
