Az itthoni sajtó természetesen beszámolt az államfői látogatásról, ám az ellenzéki oldal vastagon idézte az említett konferenciát követő felháborodást. A Women Deliver egyes tagjai ugyanis már önmagában attól a ténytől hátrahőköltek megdöbbenésükben, hogy a magyar államfő egyáltalán meghívást kapott, és betehette a lábát egy ilyen fennkölt eseményre, na de még fel is szólalt, és nem átallott olyanokat mondani, hogy „Magyarország célja a termékenységi ráta növelése”, és bízik abban, hogy tizenéves lánya felhatalmazást érez majd arra, hogy akár tíz gyermeket is vállaljon, ha így szeretné egyszer. 

Egy bizonyos Bruna Martinez, a fiatal európai feministák brazil aktivistája szerint a téma ilyetén megvitatása lealacsonyítja a nőket, egy másik aktivista pedig, bizonyos Beirne Roose-Snyder pedig egyenesen gyomorforgatónak nevezte Novák Katalin beszédét. A tagok felháborodása oly mértékű volt, hogy a Women Delivernek önmagát mentegető közleményt kellett kiadnia, hogy igen, igen, a magyar államfő bődületes szörnyűségeket mondott és képvisel, de azért érdemes a másik oldalt is néha meghallgatni, hogy elmondhassák magukról: megtették. 

Az esetről a Guardian is írt, szerintük Novák Katalin azért méltatlan arra, hogy a feministák konferenciájára belépjen, mert abortuszellenes, sőt abortuszellenes aktivistákat tüntetett ki, nem utolsósorban egyetért az antigender mozgalom nézeteivel. Tehát kiborultak a magyar államfő miatt, aki a nők munka-család egyensúlyának megteremtése mellett érvelt, és egyébként a magzati élet védelmét tartja fontosnak ahelyett, hogy a férfiak is szülhessenek – többek között.

Én nem tudom, hogy azokkal, akik ma feministának nevezik magukat, ugyanabban a világban élünk-e. De nekem hétköznapi nőként az egyenjogúság a legkevésbé sem azt jelenti, hogy az unióban kiharcolják a tamponok vámmentességét, a női kvótát és a férfiak jogát a szüléshez. Sőt azt kell, hogy mondjam, hogy az egész gendertéma mélyen sért engem mint biológiai nőt, ugyanis ha olyan világban élünk, ahol egy férfi megnyerhet egy női szépségversenyt, vagy a gyengébbik nem kategóriájában indulhat sportversenyeken, sőt még gyermeket is szülhet, akkor mi marad nekem és a többi, nem agymosott nőnek a saját, nőiségünkből fakadó identitásunkból és értékeinkből? Milyen feminizmus az, amely elveszi a nőknek azt az elidegeníthetetlen és már-már emberfeletti képességét, hogy önmagát reprodukálni képes? Milyen feminizmus az, amely gusztustalannak tartja, ha valaki tíz gyermeket vállal? És milyen emberi jogi aktivista, aki még felszólalásra is méltatlannak tart egy olyan nőt, aki deklaráltan óvja a magzati életet és annak jogait? Ezt jelentené az egyenjogúságot 2023-ban? 

Annyira kifordult már a világ a négy sarkából, hogy néha azt hiszem, egyedül maradtam vele, de számomra biztosan máshol kezdődik ez a téma. Globális szinten például azzal, hogy egy nemzetközi konferencián nem nevezek gusztustalannak egy másik nőt azért, mert nem ugyanazt a hülyeséget fújja, amit én. Az igazi feminizmusnak pedig bőven lenne tennivalója a hétköznapokban is, az átlagos nők között. Például, ha a szülni vágyó férfiaknál maradunk, nem árt tudni, az édesanya szerepe nem annyi „csupán” a gyermeke életében, hogy világra hozza. Az egyenjogúság számomra azt jelenti, hogy, amikor egy férfi hazaér a munkából, nem ledobja magát a kanapén, hanem elismeri, hogy a gyermeket nevelő felesége is ugyanolyan munkát végez a négy fal között, ezért ő is kiveszi a részét az otthoni teendőkből elismerve azt, hogy egy nőnek is szüksége van pihenésre, a házimunka pedig nem privilég joga. 

Az egyenjogúság azt is jelenti számomra, hogy egy állásinterjún nem kérdezgetnek arról sem nyíltan, sem burkoltan, hogy mikor akarok szülni, hány évesek a gyerekeim, és tervezek-e még továbbiakat világrahozni. Azt is jelenti, hogy a munkáltatóm ugyanannyi fizetést ad ugyanarra a munkakörre, mint a férfi kollégáimnak.

Hogyha pedig mégsem ezt az utat választják, hanem a családot, urambocsá’ a nagycsaládot mint hivatást, nem éri őket társadalmi megkülönböztetés. Egy Európában élő átlagos nő hétköznapjait ezek a kérdések határozzák meg. És igen, bár bőven van még mit tenni, mégis, itt Magyarországon előrelépés azt látni, hogy apák is játszanak a gyerekeikkel a játszótéren, vagy hordozzák magukon az újszülött babát. Hogy szülés közben nemcsak jelen lehetnek, de az utána következő, „arany óra” meghittségét is átélhetik. Hogy otthon maradhatnak az újszülöttel, ha mégis anya menne vissza dolgozni. 

Fejlődést hozott az is, hogy a munkáltatók adókedvezményt kapnak, ha gyedről visszatérő nőket foglalkoztatnak, és, hogy nem kismértékben emelkedett a szülés utáni állami támogatások összege. Lehet, hogy brazil aktivisták mindezt megalázónak és lealacsonyítónak érzik, én viszont úgy látom, hogy az igazi feminizmus felé tett lépésekről beszélünk: az esélyegyenlőség az átlag hétfőkön kezdődik, a munkahelyen, vezetői székben ülve, a házasságkötő teremben, otthon, családi körben, generációkon átívelő sztereotípiák ellen küzdve, a parlament falai között, vagy épp Ruandában egy formabontó felszólalás közben. Ha valaki nők jogaiért és esélyeiért akar tenni, hát errefelé keresgéljen, vagy ne nevezze magát feministának. Akik ugyanis ma ezt szajkózzák magukról, roppant messze vannak tőle!

Borítókép: Novák Katalin államfő (Fotó: Balog Zoltán)