Augusztus 20. a legváltozatosabb történetű, egyben a legrégebbi, és egyedüli diadalmas nemzeti ünnepünk. Súlyát és nemzeti létünkben betöltött szerepét jól példázza nemcsak közel évezredes története, hanem azok a kommunista kísérletek is, melyek eredeti jelentésétől és üzenetétől kívánták megfosztani. Az ünnep azonban erősebb volt, és végül nem kivetette, hanem magába olvasztotta a XX. század második felében rárakódott újabb jelentéstartalmakat is. Az ünnep eredeti, szakrális jellege – amelyre egyértelműen utalt Szent László király, amikor 1090-ben elrendelte, hogy „Szent István napja mint szent ünnep megtartasson” – tehát mind a mai napig megmaradt, világias jellege pedig, mely formálisan az államalapítást jelentő jogalkotói és társadalomszervező munka előtti tisztelgésben sűrűsödik össze, megkérdőjelezhetetlenné vált.
Augusztus 20. szakrális és világias jellege tökéletes harmóniában áll Szent István történeti személyiségével, aki – Zlinszky János szavaival – tudatosan formálta át fejedelemségét királysággá, a törzsszövetséget regnummá, ezáltal megteremtve a keresztény Magyarországot.
Szent Istvánra és a magyar államalapításra való emlékezés szükségszerűen megköveteli, hogy felidézzük egyik legnagyobb királyunk tetteit és szellemiségét. Mérlegre kell tennünk magunkat is, hogy méltó örökösei vagyunk-e intelmeinek és törvényeinek, ma is érvényes gondolataira kellően figyelünk-e a mindennapok során, illetve képesek vagyunk-e levonni cselekedeteiből a történelmi konzekvenciákat.
Ne feledjük, Szent István nem azzal alkotta meg és tette évszázadokkal dacolóvá a Magyar Királyságot, hogy fejére helyezte a koronát, kezébe vette a zászlós lándzsát, és nem is a sikeres hadjárataival, hanem az egész életét kitöltő államszervező építkezéssel és a tágabban értelmezett hittérítő munkával! Fontos azt is látnunk, hogy ez a kettő nemcsak szent királyunk személyiségének megértése, hanem a magyar állam kialakulása szempontjából sem választható el egymástól.
Szent István elfogadta az egyház tanította közös jogot, ahhoz igazította saját rendelkezéseit, törvényei ugyanakkor más országok szabályaihoz, például a számára is példaként szolgáló bajor és frank törvényekhez képest szelídebbek, a szegények esetében inkább nevelő, mintsem büntető célzatúak.
Törvényei általában nyugatosak, de a bizánci hatás is sokszor érződik, mely egyértelműen annak tudható be, hogy országában jelen volt az akkor még egységes és az egymáshoz való közeledést kereső nyugati és keleti kereszténység.
István életében hidat teremtett a nyugati és a keleti világ között, ezért is válhatott az egyházszakadást követő időszak egyik közös szentjévé, amikor 2000. augusztus 20-án I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka az ortodox egyház szentjei közé emelte. Ennek köszönhetően
szent királyunk immár 23 éve szakrális hidat képez a nyugati és a keleti kereszténység között. Miként a keleti és a nyugati világot összekapcsolta a nagypolitikában és az egyházi ügyekben, úgy a helyi politika szintjén a széttagolt törzsi társadalmat szervezte rendi állammá.
A várak hálózatával és a vármegyerendszerrel, valamint a kiépülő egyházszervezettel nemcsak korszerű közigazgatást teremtett, hanem megteremtette a szervezett állami működés alapjait is.
A magyar állam így már keletkezésében ellátta az állam ősidők óta megkövetelt feladatát: békét és biztonságot teremtett. Mindennek a tanulsága az elmúlt ezer évben egyértelműen kikristályosodott, hiszen azon államok, amelyek e két alapvető feladat ellátására alkalmatlannak bizonyultak, eltűntek a történelem színpadáról.
Mi, magyarok nemegyszer éreztük közelről ennek a veszélyét, ezért is tudjuk pontosan, hogy a mostani háborús helyzetből is csak a mielőbbi béke megteremtése, majd a biztonság garantálása jelentheti a kiutat.
Másik fontos és mára sokszor elfeledett tanulság, hogy az állam nem csupán a gazdasági rend szervezője, hanem értékközösség is. Ebben a minőségében pedig az államnak joga van bizonyos társadalmi intézmények kiemelt támogatására, védelmére. István idejében az új gazdasági és társadalmi rend, valamint a keresztény hit terjesztése és az egyházi szervezetrendszer kiépítése bizonyult ilyen feladatnak. Utóbbi esetében különösen fontos megemlíteni, hogy az egyház legitimációja a király hatalmából és személyes tekintélyéből származott akkoriban.
István ugyanis nemcsak sikeres uralkodó volt, hanem – miként Prohászka Ottokár fogalmazta – a nép apostola is, akihez felemelte tétovázó tekintetét a magyarság. Nem volt könnyű feladata, hiszen uralkodása idején a pogányság többször felütötte még fejét, és e forrongásban összetörni készült István életművét. Igaza van Prohászkának abban is, hogy Szent István idején a kereszténység még idegen földbe ültetett fa volt, és Szent László uralkodása alatt alakult csak ki a magyar kereszténység eszméje, hiszen benne forrt össze a keresztény szentség, az erő, a lovagi vitézség a nemzeti szellemmel.
Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy
első keresztény királyunk hiteles példaként szolgált, és ha nem is tudott mindenkit megnyerni az új hitnek és életeszmének, mégis rokonszenves és követendő példát adott, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy hazánkban a keresztény eszményt halála után érdemben nem kérdőjelezték meg egészen a XX. századi vörös diktatúráig.
E rendkívüli társadalmi átalakítások nyomán sokan úgy vélik, hogy István a régi rendből semmit sem akart megtartani. Törvényeiből és az Intelmekből azonban sokkal inkább az olvasható ki, hogy éppen a szabad harcosok ősi személyes szabadságának, valamint az osztott hatalom régi rendjének megtartása tette István államát, törvényeit népe számára elfogadhatóvá, és ezért válhattak azok utódai által is hivatkozási alappá.
Szent István helyesen ítélte meg a történelmi helyzetet, és jól mérte fel országa és népe adottságait. Tudta, hogy a magyarság helye Nyugaton van, de azt is látta, hogy a hódolatteljes adaptáció helyett minden egyes intézkedést a magyar néplélekhez és annak sajátosságaihoz kell igazítania.
Azért hozhatott létre erős és öntudatos államot, mert világos koncepciója volt arról, hogy miként teremthet külső és belső békét, valamint biztonságot, s hogyan gyarapíthatja a magyarságot. Szent István királyunk olyan erős alapokra építette hazánkat, melyet még a legnagyobb történelmi földcsuszamlások sem tudtak elsüllyeszteni.
Tudta, hogy Európa és a kereszténység egymástól elválaszthatatlanok, miképpen azt is tudta, hogy csak egy Európához tartozó, de önálló és keresztény Magyarországnak van jövője, hiszen tökéletesen látta a kereszténység jellemformáló és nemzetmegtartó erejét.
Az elmúlt évtizedekben azonban olyan szellemi áramlatok érkeztek hazánkba, melyek részben vagy egészben tagadják Szent István örökségét. Egyre többen vannak, akik szerint Európa és benne Magyarország a XXI. századdal a posztkeresztény korba lépett. Ennek következtében a kereszténység már nem csupán hitéleti, hanem kulturális és erkölcsi támadásoknak is ki van téve az utóbbi időkben.
Sajnálatos módon egyre többen vannak, akik mindezen túlmenve azt is elhiszik, hogy az európai kultúra és társadalom, valamint a nyugati emberkép megérthető és megfogalmazható az egyházak alapvető társadalmi tanítása nélkül. Olyanok is akadnak, akik Szent István hagyatékának másik pillérét, az önálló magyar állam létjogosultságát vonják kétségbe, és hazánkat az utópisztikus Európai Egyesült Államok egyik provinciális tartományává züllesztenék le.
Nem szabad lebecsülni és figyelmen kívül hagyni ezen támadások veszélyét! Éppen ezért őriznünk és ápolnunk kell nemcsak az ünnepen, hanem a dolgos hétköznapokon is Szent István örökségét, mely egy évezreden át biztosította a magyarság megmaradását itt, a Kárpát-medencében! Hiszem és vallom, hogy iránymutatása a mai rendkívül gyorsan változó világunkban is megállja a helyét és biztosítja megmaradásunkat a következő ezer évre is.
A szerző a Magyar Országgyűlés alelnöke
Borítókép: a Szent István-szobor a Hősök terén ((Fotó: Teknős Miklós)
