Háború van. Nemcsak Ukrajnában és most már Izraelben és a Gázai övezetben is, hanem szerte a világban az emberek között, a kommunikációs színtéren, az információáramlásban, politikai síkon és sokszor a hétköznapokban is. Érdekes, mert magát a háború tényét viszont egy bizonyos életkor alatt már nem akarják tudomásul venni. Sem a mostaniakat, sem a múltban történteket. A fiatalabb generációk és köztem talán emiatt nőtt meg a távolság az évek során: egy olyan forradalomról írtam és tanítottam, amit nem éreztek közel magukhoz. Érthető, hiszen nem ültek sosem lövészárokban, nem hallották, hogyan sípol az akna, mielőtt becsapódik, nem hallottak fenyegető puskaropogást, ami bármikor elérheti őket is. A kortársaim között sokan, sok tízezren lehetnek, akik viszont igen. Ezeket az élményeket pedig nemhogy nem lehet elfelejteni, hanem kitörölhetetlen nyomot hagynak az ember lelkében. Még az is lehet, hogy eleve elrendelik a sorsát.
Az 1956-os forradalomról és annak mindenfajta következményéről, kiváltó okáról, körülményeiről több tucat könyvet és tanulmányt írtam, tartottam előadásokat, nyilatkoztam róla különféle helyeken, és tanítottam róla a diákjaimnak. Ha nem is uralták, de meghatározták az életemet az ezzel kapcsolatos kutatások. Úgy érzem, mindig az motivált: ha minél több ocsmány igazságtalanságot tárok fel, ha az ártatlanokról bebizonyítom, hogy ártatlanok, a bűnösökről pedig lerántom a leplet, akkor talán mindenki megérti és felfigyel arra, milyen aljas és jóvátehetetlen része 1956 a történelmünknek. De azt hiszem, mára csak a némaság maradt és tulajdonképpen az érdektelenség. Elfelejtettük.
Bennem viszont megmaradt egy történet, amit még nem mondtam el. Nem akartam, mert talán túl személyes, túlságosan mélyen érintett és nehéz róla beszélni. Végül is nem csoda, hiszen ez annak a története, hogyan haltam meg kilencévesen.
1956. november 6-a volt. Budapesten, a VIII. kerületi Rökk Szilárd utcában éltem a családommal, a Nagykörúttal közvetlenül párhuzamosan, az erős utcai harcok miatt pedig a védettnek hitt udvari részre húzódtunk, a konyhába. Nem számítottunk a szovjetek aknatámadásaira, amelyek felülről az épületekbe hatolva általában az alsóbb szinteken robbantak. Csakhogy ez történt ezen a napon nálunk is.