Emlékszem rá, hogy kártyáztunk. Hatan ültünk az asztalnál. Én, a bátyám, a nővérem, édesanyám, édesapám és a nagymamám. Az apám egyszer csak felállt az asztaltól, kiment a mosdóra – akkor még nem tudta, hogy ez az életét mentette meg. A szék ugyanis, amin ült, a biztos halálhoz vezető hely volt, mint utóbb kiderült. Aztán játék közben Péter, a bátyám egyszer csak magasra emelte a kezét, lecsapta a kártyát, majd hatalmasat kiáltott: pikk ász!

A közelmúltban tudtam meg, hogy ebben a pillanatban úgynevezett halálközeli élményem volt. A tudomány definíciója erre – már ha a tudomány egyáltalán bármennyire is fel tudja térképezni ezt az állapotot –, hogy aki ilyesmit átél, valószínűleg a halál közelében jár, de végül megmenekül, vagyis visszatér. Ami viszont biztos: úgy éli meg a vele történteket, mintha tényleg meghalt volna. Velem is ez történt. Miközben a romok alatt eszméletlenül feküdtem, úgy éreztem, mintha székestül elkezdenék repülni felfelé, az égbe, ragyogó fényben. Láttam magam alatt Budapestet és semmim sem fájt. Jó érzés volt, egy olyan állapot, amiből nem biztos, hogy jó visszatérni. De nekem sikerült. Az első emlékfoszlányom a visszatérésemről az életbe, hogy hallom a papagájomat kétségbeesetten csivitelni a romok felett. Nagyon fájt a szívem érte.

Majd a bátyám, Péter valahogyan kibányászott a romok közül, és levitt a pincébe. Itt a családom tanácstalan volt, mert a mentőszállítás lehetetlen volt, pedig orvosi ellátásra lett volna szükségünk. Ezért úgy döntöttek, hogy a pincefalat kibontják, és engem, illetve a nagymamámat átvisznek a kétháznyira lévő Bábaképzőbe. Így is lett, itt a sebeinket bekötözték, de antibiotikum- és tetanuszinjekció nem volt. Lefektettek.

Rövid idő múlva ismét aknasivítás hallatszott, az ablakok betörtek, füst volt mindenhol, az újabb belövést a Bábaképző kapta. Nem tudom, hogy itt megsebesült, ­meghalt-e valaki; arra emlékszem, hogy a bátyám megint felkapott és visszavitt a pincébe. A következő emlékem az, hogy egy teknőbe fektettek, ágy híján, én pedig lassan teljesen visszanyertem a tudatomat. A lábaim viszont elkezdtek elviselhetetlenül fájni, gyógyszerünk pedig nem volt.
Egy hetet töltöttem így, aminek a végén a nagymamámat kórházba szállították, de már nem tudtak rajta segíteni. A kórházba kerülésének másnapján meghalt. Én kaptam tetanusz- és antibiotikum-injekciót, de otthon ápoltak tovább. A sebesült pesti srácokat az ÁVH-sok elvitték a kórházakból, őket utána már nem látta senki. A nagybátyám, aki sebészorvosként dolgozott egy budapesti kórházban, valószínűleg az életemet mentette meg azzal, hogy vállalta az otthoni ápolásomat. Még hetekig nem tudtam lábra állni, március lett, mire először el tudtam sántikálni az iskolába. A szilánkok többsége egyébként a lábamban maradt, és ha például megröntgeneznek valamiért, az orvosok nehezen tudják értelmezni, amit a felvételen látnak.

1957 márciusában hazatért az emeletünkön lakó ÁVH-s asszony, aki a forradalom és szabadságharc kitörésekor elmenekült otthonról. Anyámtól érdeklődött, mi történt a házban az elmúlt hónapokban. Anyám elmondta, hogy a lakásunkba csapódott szovjet aknától az anyósa meghalt, de a fia is életveszélyesen megsebesült. Ez lehetetlen, így az asszony, a szovjetek csak fasisztákra lőttek. Anyám így válaszolt: akkor sikerült eltalálniuk egy hetvenhárom és egy kilencéves fasisztát.

Sok minden történt azóta, és szinte mindent, amit tudtam, már leírtam 1956-ról. A legfontosabb történetem viszont lehet, hogy pontosan ez volt, hiszen az azt követő évtizedekben éppen az a kilencéves kisfiú dolgozott bennem, aki érteni akarta, hogy mi történt vele, és tudatni akarta a világgal is mindazt a szörnyűséget, ami velünk, mindannyiunkkal, magyarokkal történt akkor. Ezt nem lehet elfelejteni. Senkinek.

A szerző jogászprofesszor, egyetemi tanár

Borítókép: 1956-os felkelők (Fotó: Europress/AFP)