Az egykori „Kelet”, a szovjet befolyás alatt lévő országok vezetői ideológiavezéreltek voltak. Ez az ideológia alapvetően a marxizmust jelentette, de kiegészült helyi sajátosságokkal (pánarab nacionalizmus a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, vagy a marxizmusba integrált bennszülött öntudatok Latin-Amerikában). Hittek a kommunista eszmékben vagy legalábbis hirdették, és a népre erőszakkal rákényszerítették azokat. Az emberek gondolkodását is meg akarták változtatni, illetve uralni akarták azt. Folyamatos megfigyelés, cenzúra, elnyomás által. A domináns ideológiától tilos volt eltérni, a másként gondolkodókat megbélyegezték (és általában börtönbe zárták vagy akár ki is végezték).

Ez nem azt jelenti, hogy elvtelenek lettek volna. Sőt! Az egykori a nyugati politikusok szinte mind hívő keresztények voltak. A vallás és az ideológia között óriási különbség van. A vallás transzcendens és alázatos. Felettünk álló, nálunk felfoghatatlanul nagyobb szellemi hatalomnak rendeli alá magát. Az ideológia ezzel szemben emberi eredetű. Az ideológia embere önmagát felsőbbrendűnek tartja. Az „élni és élni hagyni”, vagy a „meggyőzni és szeretettel rávezetni” helyett erőszakosan, agresszíven terjeszkedik, behódolást követel, nem ismer ellentmondást. A vallások hagyományokat, tartást adnak az embereknek. Épp ezért az ideológiák legnagyobb ellenségei. És épp ezért nyírta a kommunizmus a vallást, ahol csak tudta. (Vagy ha a hívőket nem is tudta eltéríteni tőle, de az egyházakat maga alá gyűrte, a vezetők megvásárlásával, megfenyegetésével, zsarolásával stb.)

De Kína már jóval korábban, Teng Hsziao-ping alatt erre az útra lépett. Fontos megjegyezni, hogy ez természetesen nem demokratizálódást jelent; ez Kínában a mai napig nem történt meg. De Teng Hsziao-ping szakított a maoizmussal, elutasította a kulturális forradalmat, felélesztette a kínai hagyományokat, és gazdasági nyitást hajtott végre. Kína először a hatalmas munkaerejét elérhetővé tette a világgazdaság számára, aztán az így beáramló jövedelmekből szép lassan az infrastrukturális-technológiai hátterét is felfejlesztette, és évtizedek alatt végül világhatalmi státusba jutott.

Hasonló pragmatizmust látunk Brazíliától Dél-Afrikán, Szaúd-Arábián és Indián át Oroszországig. Ismét fontos megjegyezni, hogy a pragmatizmus itt sem jelenti a vallástól való elfordulást (például Szaúd-Arábia esetében), hanem a gyakorlati megoldások keresését, az elvi, ideológiai kérdések, dogmák háttérbe szorulását. Ezáltal az adott ország komoly gazdasági fejlődést képes produkálni, lakossága előtt megnyílnak a prosperitás útjai, de ehhez nem szükséges más országok politikai berendezkedésébe, népének mentalitásába beleszólnia. A gazdasági érdek a fontos, és ha az teljesül (akár természetesen egyenlőtlenül is, hiszen egy nagy, erős ország mindig nagyobb érdekérvényesítő képességű), akkor a másik ország úgy élhet, ahogy akar.

És ne felejtsük ki ebből a körből Putyint és Oroszországot. Nem kell őt kedvelni, és pláne nem kell (nem is szabad!) az Oroszország által – többek között ellenünk is – elkövetett súlyos sérelmeket, atrocitásokat elfelejteni. És nem, nem áll meg az az érvelés sem, hogy „dehát az még a Szovjetunió volt, semmi köze Oroszországhoz”. Dehogynincs. De a mai Oroszország tényleg nem a Szovjetunió. Persze, egy autokratikus állam – de ez egész egyszerűen megfelel az orosz népléleknek. És bár a „nagyorosz sovinizmus” nem idegen Putyintól (Gorbacsovtól sem volt az!), okosan látja, hogy országa katonai kalandokkal nem képes hosszú távon, fenntartható módon hegemóniát fenntartani a határaitól távolabb – ám gazdasági eszközökkel nagyon is hatalmi tényező lehet. Nem akar elfoglalni más országokat, előírni sem akarja nekik, hogy mit gondoljanak, hogyan éljenek. Ukrajna nyilván teljesen más kérdés, hiszen azt az Egyesült Államok szorosan az érdekkörébe akarta vonni, rakétabázisokat telepítve Moszkvától és Szentpétervártól mindössze néhány száz kilométerre, és ehhez puccsot generált a korábban Oroszországgal szövetséges országban; de itt és most nem ezzel a témával foglalkozunk.

És a Nyugat, élen annak vezető hatalmával, az Egyesült Államokkal, az ideológiáját rá akarja erőltetni másokra is. Akik nem fogadják el a szivárványos világot vagy a Willkommenskulturt, azok a progresszió ellenségei, fasiszták, autokraták, gonoszok. A saját elképzeléseik, hagyományaik szerint élni akaró országok vezetőit el kell távolítani a hatalomból. Mindenütt be kell vezetni a különböző kvótákat, hogy az emberek ne teljesítményük és érdemeik szerint részesülhessenek a javakból, hanem az áldozati rangsorban elfoglalt helyüknek megfelelő mértékben járjon nekik. Fel kell számolni a családokat és kimaxolni a hedonizmust, hogy mindenki önmegvalósító, önmagát újrateremtő „félistenné”, de közben a gazdasági-politikai elitnek kiszolgáltatott fogyasztóvá váljon. Hogy mindenütt győzhessen az egyenlőség, a diverzitás, a dicsőséges humanista forradalom – és persze mindenütt uralkodhasson az önjelölt, ideológiavezérelt, önmagát mások fölé helyező hatalmi elit.

És amikor ezt az ideológiai nyomulást látjuk, meg persze ennek konkrét megnyilvánulásait: a gyerekeknek mesélő, nőnek öltözött férfiakat, az Európát elárasztó, integrálódni nem képes és nem is akaró bevándorlótömegeket, a klímahisztit, a sportrendezvényeken (is) kötelező térdelést, a női mezőnyben induló férfi sportolókat és a többi, akkor hiába tartozunk mi is történelmileg, zsigerileg, lelkileg a nyugati kultúrkörhöz, nem csoda, hogy sokan azt mondják: na, akkor inkább a nagy medve. De még Kína is inkább.

Mert szép lassan tényleg megfordul a világ. Mi viszont a saját életünket szeretnénk élni. Sem kínai, sem orosz, sem woke-liberális világot nem szeretnénk magunknak. Hanem a sajátunkat. És úgy néz ki, a mai kele­tiek sokkal inkább békén hagynak minket ebben, mint a nyugatiak.

Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök a IX. Nemzetközi Kulturális Fórum Egyesült Kultúrák Fóruma című esemény plenáris ülésén Szentpéterváron 2023. november 17-én (Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Elnöki sajtószolgálat/Mihail Metzel)