Talán a nyolcvanas évek végefelé lehetett, amikor megpillantottam az első emberpéldányt, aki egy ásványvizes műanyag palackkal a kezében sétált az utcán. Aztán villámsebesen terjedt a kór, és hamarosan úgy néztek ki a közterületek, mintha az életünkért kellene küzdenünk valahol Szudánban.
Egészen addig otthon ittunk vizet, a csapból, és éreztük, hogy jó. De a világ megváltozott, és ellepték a palackok, a szárazföldtől az óceánokig.
Nyilván ez is a progresszió, az állandó haladási kényszer szerves részének tekinthető, már a nyilvánvaló lehúzáson túl.
Sok víz lefolyt azóta a Berettyón, ez abból is látszik, hogy régebben az olvasó összerezzent, ha meglátott egy arcot a rendőrség által körözöttek listáján, most meg inkább arra gyanakszik, hogy az illető megzavart egy jelmezbált, azért keresik, esetleg eltűnt egy Pedro Almodóvar-film forgatásáról. Ahhoz viszont nem kellett feltétlenül szakembernek lenni, hogy megsejtsük, a műanyag-ásványvíz kombóból előbb-utóbb baj lesz. Már a környezet kinyiffantásán túl is. Mert az ember néha úgy viselkedik, mintha bele lenne kódolva az önpusztításra való hajlam. Különösen, ha belekerül a divat és a pénz csapdájába.
Szóval azt lehetett érezni, hogy valami nincs rendben, cikkek sora figyelmeztetett, mindhiába. A fene nagy környezettudatosság addig terjedt, hogy jó esetben szelektíven gyűjtjük a műanyag palackokat (amiket mindeközben valaki elnevezett pillének), az innováció csúcsának pedig jelenleg az számít, hogy kizárólag kombinált fogóval lehet leszaggatni a műtárgyról a kupakot. Na de talán most, legalábbis a remény hal meg utoljára. Az történt ugyanis, hogy a mikro- és nanoműanyag részecskék kezdenek átszivárogni a tudomány világából a közbeszédbe. Ott ugyan még nem tartunk, hogy tömegek olvasnák izgatottan a tárgykört érintő esszéket, de némi elmozdulás (nyomokban) talán már tapasztalható. Olaj lehet a tűzre, hogy egy új technológiának köszönhetően a kutatók egy agyonhájpolt literes palackozott vízben átlagosan 240 ezer műanyagrészecskét számoltak meg, ami a korábbi becslések majd százszorosát jelenti. Ilyenkor szokták az aggályos kifejezést használni, és ez most felettébb annak tűnik.
