Számos generáció számára fontos olvasmányélmény a Zabhegyező, én is kedveltem, de sokkal meghatározóbb volt Bret Easton Ellistől a Nullánál is kevesebb. Utóbbi tematikájában sok szempontból hasonlít J. D. Salinger klasszikusára, mindkettő egy felnövéstörténet, csak a kortárs szerző könyvében éppen a felnövés marad el; a főszereplő egy nihilista, érzelemmentes fiatalként tér vissza az egyetemi szünet idejére a szülővárosába és ugyanilyen lelki élőhalottként távozik onnan, amikor véget ért a vakáció. Egyszerűen, de rendkívül hatásosan és az egyes szám első személyű elbeszélésmódja miatt szubjektív nézőpontból, elképesztően szuggesztíven mutatja be Los Angeles felső tízezrének a fiataljait, akiket a szüleik tömnek pénzzel, mindenünk megvan és az unalomból és az apátiájukból féktelen önpusztításba, kábítószer-élvezetbe és orgiákba menekülnek. Mindegyik szereplő egyformán néz ki, rendkívül divatosan öltözködnek, a férfiak olyanok, mintha egy Calvin Klein-, a nők pedig mintha egy Intimissimi-reklámplakátból lépnének ki, a szexualitás terén a nemi határok is elmosódnak, az összes karakter biszexuális, így teljesen mindegy számukra, kivel fekszenek le.
Érdekesség, hogy ezt a kapitalizmuskritikát és a mély nihilizmust egy hasonló társadalmi rétegből származó író szerezte – aki globalizmusban maga is végül egy divatos ,,márkává” vált. És a stílusa olyannyira minimalista, hogy az olvasó könnyen azt érezheti a már-már tőmondatok sorát olvasva, mintha egy modern festményt nézne, azaz, hogy ilyet bárki képes alkotni, vagyis esetünkben fogalmazni. Én is ezt hittem és a könyv hatására kezdett el mélyebben érdekelni az írás. És írtam is egy hasonló hangvételű könyvet – ez az, amit a Ferdinandy Györgyről szóló visszaemlékezésemben említettem –, eltökélten hajtott a naiv vágy, hogy én leszek a magyar Bret Easton Ellis, de aztán nem így lett, ráadásul nem csak bennem élt ez az elképzelés itthon, és többen meg is előztek.
