Honoré de Balzac Elveszett illúziók című regényében, amely az egyik leginkább hiteles kép a XIX. századi világról, világosan kitetszik, hogy az elképzelt tisztesség, a szorgalom nem mindig elég ahhoz, hogy valaki érvényesüljön – ha olyanok közé kerül, akik mindezt figyelmen kívül hagyva, a csalás, az ármány és az általuk kiépített pénz hatalmánál fogva döntik el, hogy mi a helyes, mi a jó és kinek mi a lehetősége. Bár, visszatekintve a regényben jelzett korra és hősének vágyaira, még az sem kizárt, hogy a be nem teljesült vágy tisztább életet jelent azokénál, akik kigúnyolják a jóhiszeműséget.
Hogy kerül ide a XIX. század? Mindig előkerül a múlt, ha a jövőt firtatjuk a jelen érthetetlennek tűnő eseményei tükrében. Mert, amikor a kihívások vagy éppen választások – parlamenti, önkormányzati, európai parlamenti – idején egy-egy szavazólap társaságában, magányosan „döntő” helyzetbe kerülünk, nem lehet indokolt a kapkodás. Bármennyire is furcsának tűnik, a legritkább esetben szavazunk a jövőről. Sokkal inkább a múltról vallott értékítéletünk nyilvánul meg a voksainkon keresztül.
Hogy ez képzavar lenne? Egyáltalán nem, hisz a múlt eseményei adnak tényszerű információt, bizonyítékot arról, mit tarthatunk jónak, szükségesnek és életünk biztonságát garantálónak.
A jövő csak illúzió, mely a jelenben történő döntési kényszerből táplálkozik. Ráadásul, az országos vagy éppen kontinensünk életét meghatározó választás idején a múltba nézés nem bizonytalanságot jelző pótcselekvés. Minden egyes kihívás/döntés idején adnunk kell egy szavazatot az ősöknek. Ki, miért és hogyan döntene, ha ma élne és részt vehetne fizikailag az adott választáson?
Hiszen elődeink tettei, küzdelmei, vagy éppen hősi haláluk követendő példa, amivel szemben kötelezettségeink vannak. „Adjatok egy szavazatot a halottaknak is!” Félreértés elkerülése végett nem ötletet kívánok adni, hogy a temetők sírjairól neveket halászva töltsék ki a szavazócédulákat. (Volt ilyen kísérlet az elmúlt évtizedekben, a demokráciák megcsúfolása idején.) A dolog ereje annak szimbolikája, hiszen a múltba nézés gyakorlatilag tények és tapasztalatok összegzése, és nem bizonytalanságunk kitüremkedése.
Mi hát a felvetés célja és milyen üzenetet hordoz? E pillanatban nem a közeledő európai parlamenti választás, hanem az azt nem véletlenül megelőző WHO- (Egészségügyi Világszervezet) story, vagyis a májusra tervezett dekrétum végleges elfogadásáról történő szavazás a tolakodó kísértés, mely egyúttal arról is képet ad, hogy teljesen elveszítik-e – mármint a világ illetékes politikusai – az eszüket, vagy tanulnak a múltban rejlő információkból, tapasztalatokból? Az esemény háttere nyilván nem ismeretlen a híreket olvasók körében. Tudvalevő ugyanis, hogy
a WHO vezetői fejükbe vették, hogy ők fognak dönteni, mikor van, illetve legyen pandémia – világjárvány – glóbuszunkon. Teszik ezt a gyógyszeripar és saját közvetítői díjazásuk érdekében. A WHO, amely nem több, mint egy felelősséget sosem vállaló, de döntéseit kikényszeríteni kész, szakosított ENSZ-„valami”.
Illőbb volna ENSZ-szervezetet írni, de ahhoz az kellene, hogy az egészségügyi szervezetnek titulált képződmény legalább annyira adjon magára, hogy a vezetősége éléről eltávolítja a tömeggyilkossággal vádolt etióp származású, doktori végzettség nélküli Tedrosz Adhanom Gebrejeszuszt. Különben, pestiesen szólva, a WHO nem több mint egy sóhivatalszerű képződmény, mely az egészség védelme címszó alatt az emberiség részleges megbetegítését tűzte ki titkolt céljának.
A fent leírtak alapján érthetetlen az a pánik, amely a közvéleményben egyre aktívabban és egyre hangosabban bukkan elő azzal kapcsolatban, hogy
2024 májusa után indul a gépezet, és olyan pandémiaszigorítás várható, amilyet még nem ért meg az emberiség. A tervek persze ezek, melyet a WHO árnyékában a gyógyszereladásban érdekeltek dolgoztak ki. Az elhíresült májusi határozat hangsúlyozza, hogy világjárvány esetén a WHO által elképzelt protokoll lép életbe, és a Föld minden pontján ugyanúgy kell eljárni, illetve az általuk javasolt vakcinával kell oltakozni.
Nagyon rosszul esik az embernek, amikor szellemileg visszamaradottnak tekintik. Ugyanis vegyük tudomásul, hogy ez a bizonyos szervezet bármilyen nyilatkozatot tesz, írat alá dokumentumokat országok képviselőivel, nincs hatósági jogköre. A papír, amelyen nemzetek kormányainak kézjegye szerepel, csak szimbolikus.
Vélelmezhető, hogy hazánk képviselői is csupán a „béke és nyugalom” koncepciójától vezérelve nem tiltakoztak ellene, bár alá sem írták. Ebből következik, hogy az ajánlás figyelmen kívül hagyása nem jelent jogi konzekvenciát. Elsősorban azért, mert az egyes országok egészségügyi ellátása és annak felelőssége a nemzeti kormányok hatásköre. A WHO az irányító jogkört szintén nem birtokló ENSZ alszervezete és ajánlással igen, de a számonkérés lehetőségével nem rendelkező intézmény. Ráadásul, hogy így is maradjon, azt mi döntjük el, amikor az egyetemes felelőséggel tartozó kormányokat megválasztjuk, vagy éppen leváltjuk. Nem zárható ki, hogy lesznek olyan politikai vezetők – még Európában is –, akik szolgai módon teljesítik a WHO parancsait, de csak azok, amelyek jelenleg is torz szemüvegen keresztül látják a világot, vagy beszervezettjei a gyógyszerlobbi érdekeinek.
Miközben ők ezen ügyeskednek, nekünk, a normalitás oldalán állóknak eszünkbe se jusson kétségbeesni, ezzel jelezve, hogy komolyan vettük a manipulációt. Nem fogjuk betartani a WHO ajánlását, bármilyen szép papíron íródik is.
Az egyik legnagyobb illúzióvesztés lenne ugyanis, ha a magyar illetékesek másként látnák és nem osztanák az egyetlen emberérdekű álláspontot.
A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
