Honoré de Balzac Elveszett illúziók című regényében, amely az egyik leginkább hiteles kép a XIX. századi világról, világosan kitetszik, hogy az elképzelt tisztesség, a szorgalom nem mindig elég ahhoz, hogy valaki érvényesüljön – ha olyanok közé kerül, akik mindezt figyelmen kívül hagyva, a csalás, az ármány és az általuk kiépített pénz hatalmánál fogva döntik el, hogy mi a helyes, mi a jó és kinek mi a lehetősége. Bár, visszatekintve a regényben jelzett korra és hősének vágyaira, még az sem kizárt, hogy a be nem teljesült vágy tisztább életet jelent azokénál, akik kigúnyolják a jóhiszeműséget.
Hogy kerül ide a XIX. század? Mindig előkerül a múlt, ha a jövőt firtatjuk a jelen érthetetlennek tűnő eseményei tükrében. Mert, amikor a kihívások vagy éppen választások – parlamenti, önkormányzati, európai parlamenti – idején egy-egy szavazólap társaságában, magányosan „döntő” helyzetbe kerülünk, nem lehet indokolt a kapkodás. Bármennyire is furcsának tűnik, a legritkább esetben szavazunk a jövőről. Sokkal inkább a múltról vallott értékítéletünk nyilvánul meg a voksainkon keresztül.
Hogy ez képzavar lenne? Egyáltalán nem, hisz a múlt eseményei adnak tényszerű információt, bizonyítékot arról, mit tarthatunk jónak, szükségesnek és életünk biztonságát garantálónak.
A jövő csak illúzió, mely a jelenben történő döntési kényszerből táplálkozik. Ráadásul, az országos vagy éppen kontinensünk életét meghatározó választás idején a múltba nézés nem bizonytalanságot jelző pótcselekvés. Minden egyes kihívás/döntés idején adnunk kell egy szavazatot az ősöknek. Ki, miért és hogyan döntene, ha ma élne és részt vehetne fizikailag az adott választáson?
Hiszen elődeink tettei, küzdelmei, vagy éppen hősi haláluk követendő példa, amivel szemben kötelezettségeink vannak. „Adjatok egy szavazatot a halottaknak is!” Félreértés elkerülése végett nem ötletet kívánok adni, hogy a temetők sírjairól neveket halászva töltsék ki a szavazócédulákat. (Volt ilyen kísérlet az elmúlt évtizedekben, a demokráciák megcsúfolása idején.) A dolog ereje annak szimbolikája, hiszen a múltba nézés gyakorlatilag tények és tapasztalatok összegzése, és nem bizonytalanságunk kitüremkedése.