Végzős politológushallgatóknak ajánlanám a következő vizsgatételt: „A magyar demokrácia erőssége vagy gyengesége, hogy Gyurcsány Ferenc még mindig a közélet része? Vezető szerepe, befolyása az ellenzéken belül tagadhatatlan. Azon kevés számú ellenzéki, aki ellenállt neki, vagy behódolt és feloldódott szűkebb környezetében, vagy a politikán kívül rekedt. Kérem, fejtse ki ennek lehetséges magyarázatait!”
Én a választ két részre osztanám: Gyurcsány zavartalan jelenléte egyszerre erőssége és gyengesége a demokráciának. Erőssége, mert azt bizonyítja, hogy a demokrácia még egy ilyen igen súlyos kihívást, mint ő is, képes volt helyén kezelni és túlélni. Olyan stabilak az alapjai, hogy kibírta a volt miniszterelnök sorozatos határátlépéseit, amelyekkel rendre megsértette a törvényességet, semmibe vette a választópolgári akaratot, brutális módon rátámadt a demokratikus jogaival élni kívánó állampolgáraira, valamint csorbította a parlamentarizmus tekintélyét.
A foghegyről odavetett Horn Gyula-i „Na és?” óta a magyar politikai kultúrát nem nevezhettük példaértékűnek. Senki nem gondolta volna azonban, hogy pár év múlva még az a kevés is megsemmisül, ami a posztkommunista restauráció bukása után megmaradt.
Most nézzük az érem másik oldalát! Az, hogy Gyurcsány ma az Országgyűlés tagja, a rendszerváltás legnagyobb szégyene és blamázsa. Bizonyítja: bárkinek lehet olyan korrupciós botrányokkal szegélyezett, csak elévüléssel megúszott gazdasági előélete, mint neki. Mi jellemezte kormányzását? Hazugságbeszéd, rendőrterror, lezárt közterek (kordondemokrácia), távcsöves puskás mesterlövészek.
Úgy néztünk ki, mint egy valódi diktatúra. Uniós adatok hamisítása, elszálló költségvetési hiány, recesszió, végül államcsőd – azóta sincs büntetőjogi felelősségre vonás, tehát mások is megtehetik ugyanezt vagy még többet. Magyarország államformája 2002 és 2010 között: banánköztársaság volt.
Mindez Gyurcsány bicskanyitogató megnyilvánulásai kapcsán ötlött fel bennem, meg azért, mert változatlanul ő az ellenzék egyedüli, tehát kizárólagos vezéralakja. Szerinte „a fülkeforradalomnak nevezett csúfság nyilvánvalóan meg fog bukni”, valamint – és ez már tényleg nem vicc –, „aki nem akar meghalni Ukrajnáért, az pocsék ember”.
Mindannyian örüljünk a magyar társadalom példamutató tűrőképességének, kitartó és állhatatos türelmének – de főleg az akkor ellenzékbe vert kormánypártok adjanak hálát a gondviselésnek –, hogy 2010-ben „csak” fülkeforradalom zajlott, nem pedig másmilyen. Mert lehetett volna akármilyen másmilyen.
A szocialista–liberális rezsim igazán mindent megtett annak érdekében, hogy legyen másmilyen. Amennyiben ennek súlyát Gyurcsány felfogná, nem írna ilyen szamárságokat. Talán megértené azt is, miért brutális erejű kétharmaddal lett eltakarítva a hatalomból ő és Bajnai nevű kreatúrája. Tükörbe nézhetne, hiszen azt az embert látná viszont, aki a „csúfság” létrejöttében döntő szerepet játszott.
„Pocsékemberezés”. Ragadjuk meg a pillanat jelentőségét: Gyurcsány – néhány háborús uszítót és közveszélyes megszállottat leszámítva – en bloc a magyar társadalmat pocsékozta le. Nemkülönben saját szavazóit. Kivétel nélkül minden magyar ember pocsék, aki nem szalad meghalni Ukrajnáért. Gyanítom, ezerből ezer DK-s szavazó nem akar meghalni, és önszántából nem lesz ágyútöltelék. A kormányoldal egységére pedig hidat lehet építeni, hiszen a kisebbségi magyarok durva jogfosztásai és üldöztetései miatt eleve kritikus a véleménye az ukrán elnökről és kormányáról. A nyugati ideológiai importot, akármennyire is erőszakos és penetráns, nem minden magyar böfögi fel. Már leírtuk: a külföldi érdekek szolgai teljesítésében, a nemzeti szempontok megtiprásában az ellenzék sokszoros olimpiai aranyérmes. Kár, hogy ez az érem a gátlástalan hazaárulás szimbóluma, de ezért vannak kitömve dollárral. Ez a létállapot a mindenkori kommunisták természetes közege. Százöt éve kezdték, egyedül a céhjelvény változik.
Gyurcsány Ferenc egy folyamatosan fennálló válság- és pszichológiai jelenség, aki önmagát azzal hipnotizálja, hogy sérthetetlen személyiség és nélküle nincs ellenzék, nincs közélet. Ennek némileg ellentmond, hogy 2006 ősze óta a létező összes választást elveszítette. De megélhetési politikusként már rég túl van azon, hogy ez érdemben foglalkoztassa.
Ugyanez igaz a komplett ellenzékre: a politikai környezet, a vereségek tanulságai egyáltalán nem foglalkoztatják őket. Az agresszív kemény mag bent van a parlamentben, hihetetlen mélységekbe süllyesztve a színvonalat, többre pedig ha akarnának, sem lennének képesek.
Az újbolsevizmus felkent papja tisztában van vele, hogy a hatalommegvonás, mint népítélet, végleges. Hetvenöt százalékos elutasítottsága, szerepe a fideszes kétharmadok megszületésében erről dalol. Ha ez eddig így működött, mitől változna meg?
(A washingtoni gazdi már a celebeket eteti.) Ezért tolja maga előtt jó ideje a feleségét. Abban viszont téved, hogy egy politikus házaspárt külön-külön ítélnek meg a választópolgárok. Ilyen nincs, főleg akkor, amikor a feleségét Dobrev Klárának hívják, akinek kártékony brüsszeli aknamunkáját anno a bécsi vörös emigráció is méltán megirigyelhette volna.
