Amikor száztíz évvel ezelőtt Szarajevóban eldördültek – vagy inkább csak elsültek – azok a pisztolylövések, amelyek kioltották az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének életét, talán senki sem gondolta, hogy ez a (később első világháborúnak elnevezett) „nagy háború” nyitánya. Az 1914. június 28-i politikai gyilkosság megdöbbentő volt, mégsem szokatlan a korabeli Európában. Mint Niall Ferguson, korunk egyik legkiválóbb történésze írja A világ háborúja című remek könyvében,
1900 és 1913 között nem kevesebb, mint negyven államfőt, politikust és diplomatát gyilkoltak meg, köztük négy királyt, hat miniszterelnököt és három elnököt. Csak a Balkánon nyolc sikeres merényletet hajtottak végre, amelyek áldozatai között két király, egy királynő, két miniszterelnök és a török hadsereg főparancsnoka is ott volt.
Ferenc Ferdinánd Habsburg főherceg (és felesége) egy fiatal boszniai szerb terrorista általi lelövése sokak szerint szükségszerűen vezetett a háborúhoz. Ahogy ifj. gróf Andrássy Gyula, a Monarchia utolsó külügyminisztere írta történelmi visszatekintésében:
Puskaporos toronyban gyulladt ki az egyik legerősebben megtöltött hordó. Mindenki érezte, hogy a gyilkosság nem az egyén ellen volt irányítva, hanem a Monarchia képviselője ellen. Mindenki látta, hogy a gyilkosságot nem egyes elszigetelt fanatikusok követték el, hanem azt egy egész társadalom izzó gyűlölete termelte, és hogy e gyűlöletet a szerb állam hivatalos politikája tudatosan szította. Ezért volt természetes, ezért talált nálunk mindenütt helyeslésre a Monarchia azon elhatározása, hogy ezzel az irányzattal leszámol, és Szerbiát bármi áron is leszerelésre kényszeríti.
Ez az értelmezés hihetően hangzott száz éve, de csak féligazságot tartalmaz. Tény, a Monarchia politikai és katonai vezetése casus bellinek tekintette a trónörökös meggyilkolását (amit a nagyszerb törekvéseket egyre agresszívabban képviselő Szerb Királyság katonai titkosszolgálata tervezett és irányított), de az is tény, hogy
a merénylet és a hadüzenet között kereken egy hónap telt el, és ez lényegét tekintve a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István háborúellenes álláspontjának volt köszönhető. Vagyis a háború nem volt a politikai gyilkosság természetes, pláne nem elkerülhetetlen következménye.
Ma már jól ismert, hogy a Szerbia elleni megtorló katonai akció tervét főként Leopold von Berchtold gróf, a Monarchia közös külügyminisztere és Franz Conrad von Hötzendorf báró, tábornagy, a k. u. k. haderő vezérkari főnöke már a merénylet másnapján szorgalmazta. Az idős Ferenc József császár-király, egyben a legfőbb hadúr – hosszú habozás után, nem utolsósorban a német támogatás és biztatás hatására – végül belegyezett a Szerbia elleni preventív (nem hódító!) háborúhoz vezető ultimátum átadásába. A közös minisztertanácsban a három osztrák és két szláv politikai és katonai vezetővel szemben egyedül maradt a magyar miniszterelnök, mégis sikerült majdnem egy hónapig késleltetnie az osztrák–magyar jegyzék átadását Szerbiának, és jelentősen enyhítenie a benne foglalt követeléseket, hogy elkerüljék a háborút. A szerb kormány július 25-én délelőtt még – angol és francia nyomásra – elfogadta volna valamennyi követelést, de közvetlenül a határidő lejárta előtt megváltoztatta álláspontját. Ennek oka az volt, hogy
a szentpétervári szerb követtől olyan táviratot kaptak, hogy a cári udvarban szenvedélyes szerbbarát hangulat uralkodik, és a cár várhatóan rövidesen kihirdeti a hadsereg mozgósítását. Ezen értesülés hatására a szerb kormány aznap délután végül úgy döntött, hogy mégsem fogadja el feltételek nélkül az osztrák–magyar követeléseket,
és nem kívánja megengedni a cs. kir. kormány szerveinek közreműködését a boszniai merénylet ügyében szerbiai területen folytatandó vizsgálatban. A jegyzék délután hat órai átvétele után egy órával a Monarchia – miután nem tartotta kielégítőnek a választ – megszakította a diplomáciai kapcsolatot Szerbiával, és a követség személyzete még aznap este vonaton elhagyta Belgrádot.
A Monarchia három nap múlva, július 28-án, tehát egy hónappal a szarajevói merénylet után üzent hadat Szerbiának. De még ez sem jelentette azt, hogy a „nagy háború” elkerülhetetlen. Ahogy John Keegan, a XX. század egyik legjelentősebb hadtörténésze írja, az első világháború szükségtelen volt, mert az események láncolatát a fegyverek első összecsapását megelőző öthetes válság bármelyik pontján megszakíthatták volna, „ha szószólóra akad a józan megfontoltság vagy az egyszerű emberi jóakarat”.
Bár Oroszországtól Németországon és a Monarchián át Franciaországig milliós tömeghadseregek és részletes haditervek álltak készen, de mivel a korábbi, 1909-es és 1913-as válságot is sikerült megoldani diplomáciai eszközökkel, úgy tűnt, 1914 nyarán is elkerülhető az általános európai háború. Ennek a reménynek a gyenge pontját a politikusok és a diplomaták körében uralkodó tudatlanság és tévképzetek jelentették arról, hogyan működik a háborús haditervek mechanizmusa, ha egyszer valaki beindítja. Csak egy-két nagykövet fogta fel valósághűen
azt az indítóimpulzus-szerű hatást, amelyet az egyik ország mozgósítási programjának bejelentése a másikra gyakorol, és a csapatok felvonultatásának megállíthatatlanságát, ha a mechanizmus beindul.
Az osztrák–magyar hadüzenet elküldése után az volt a fő kérdés, hogy ki fogja beindítani a láncreakciót, illetve hogy közös jóakarattal és erőfeszítéssel sikerül-e még időben leállítani, azaz a két ország konfliktusát elszigetelni. 1914. július utolsó napjaiban lázas diplomáciai tárgyalások és legmagasabb szintű táviratváltások zajlottak az európai nagyhatalmak között, de a téves és hiányos információ, továbbá a kölcsönös gyanakvás, félelem az ellenfél feltételezett lépéseitől döntő hatást gyakorolt a politikai és katonai vezetőkre.
A háborús láncreakciót Oroszország indította be július 30-án, amikor a tétovázó II. Miklós cár – kül- és hadügyminisztere, valamint a vezérkari főnök közös javaslatának, sürgetésének engedve – aláírta az általános mozgósítást elrendelő ukázt. Ez azért volt végzetes hiba, mert a már mozgósított osztrák–magyar csapatok kizárólag Szerbia ellen vonultak, de még sokáig semmilyen érdemi harci cselekmény nem történt.
Az orosz általános mozgósításra válaszul Németország július 31-én ultimátumot intézett mind Orosz-, mind a vele szövetséges Franciaországhoz, a háborús intézkedések azonnali leállítását követelve. Miután ez nem történt meg, augusztus 1-jén elrendelte az általános mozgósítást Németország, majd Franciaország is. A németek még aznap hadat üzentek Oroszországnak, augusztus 3-án Franciaországnak is, másnap pedig a brit kormány – Belgium német megtámadása ürügyén – a németeknek. A láncreakció végén Ausztria–Magyarország augusztus 6-án került hadiállapotba Oroszországgal, s augusztus 12-én Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Az öt nagyhatalom hadseregei úgy egymásnak estek, hogy a válság kirobbantásának eredeti okozóit, a szerbeket már el is felejtették, akik még több mint egy évig (!) megúszták a pusztító háborút.
1914 tragikus nyarán Európa ostoba és elbizakodott vezetői kivétel nélkül néhány hetes, legfeljebb néhány hónapos háborúval számoltak. Mint tudjuk, több mint négy év öldöklés lett belőle, tízmillió halottal, további tízmilliók életének megkeserítésével, és amit maga után hagyott: a nemzetek közötti békétlenség, gyanakvás, gyűlölet, emberellenes totalitárius ideológiák és diktatúrák felemelkedése.
És közhely, hogy a még kegyetlenebb és pusztítóbb második világháború az első egyenes következménye és lényegében a folytatása volt. Így száztíz éve voltaképpen egy új harmincéves háború kezdődött el, amely véget vetett az európai hegemónia hosszú korszakának és felgyorsította az egész Nyugat hanyatlását. A tanulságait azért kellene a ma döntéshozó pozícióban levő európai politikusoknak megérteni és megfontolni, mert
2024 nyarán ismét egy világháború küszöbén állunk. Ne lépjünk harmadszor is ugyanabba a folyóba!
