Még valami. Valaki valahol kitalálta (Guardiolára gyanakszom) ezt a labdakihozatal nevezetű horrort, és azóta a fél világ ezt tolja, ha kell, ha nem, holott erre még a spanyolok is ráfaragnak néha. 

Fájdalmam később sem csitult, mert azt láttam, hogy a többi vesztes, példának okáért a horvátok, a szerbek, a szlovének, valamint az igazi albánok valahogy összeszedettebbnek tűnnek. És ugye ők a mi kategóriánk szereplői. Na de. Ezt a sportot (egyelőre) nem robotok űzik. Van ilyen nap is.

És nemcsak Irapuatót nem felejtem el soha, de Wolwerhamptont sem. Amikor négyet rámoltak be a fiúk a nagyarcúaknak. Vagy amikor az utolsó percben, ha már arra járt, bevágta húszról az izlandiaknak. Vagy éppen Cristiano Ronaldo hisztérikus rohamát. És sorban a többit, az örömöt, az együtt szárnyalást, amelyekre azt megelőzően harminc évet vártunk. Ezen az sem változtatna, ha kikapunk a németektől, de még az sem, ha a skótoktól is. Ez a csapat ugyanúgy szerethető, és fogja még hatvanezer ember üvöltve skandálni Marco Rossi nevét. Ez nem a (közel)múltból élés, egyszerűen bízom a jövőben. A károgást meghagyom másoknak.

De az irigység csúnya tulajdonság, tehetséget meg végképp nem irigylünk senkitől, hanem örülünk ügyesen a sikereinek, ellenkező esetben meg nagy a baj a lélek sötét bugyraiban. Még nagyobb baj meg ott keletkezik a pszichében, amikor valaki a hazája válogatottjának mérkőzése után elérkezettnek látja az időt újra egy jóízű orbánozáshoz, mert az már fóbia. És sürgősen kezeltetni kell, mielőtt teljesen elhatalmasodna.