A 2024-es párizsi olimpia megnyitója finoman szólva is megosztóra sikerült. Számos olyan produkció volt, amely nyíltan sértette a nem progresszíven gondolkodókat, a látvány a sport rovására ment, így napokkal később is élénk viták folynak az eseményről. De a szélsőséges megnyilvánulások és a sport háttérbe szorítása miatti jogos felháborodás közepette kevesebb szó esik arról, hogy a megnyitó folyamán a Szajna partján tíz új szobor lett felavatva, és amíg az olimpia jó és rossz emlékei idővel elhalványulnak, addig ezek az alkotások hosszú ideig Párizs belvárosának részei maradnak. De milyen szobrokkal is „gazdagodott” a francia főváros?
A történelmi alakokat ábrázoló köztéri szobrok állításának több célja van. Az egyik, hogy az alkotást létrehozó közösség így szeretne emléket állítani egy személynek, ezzel tisztelegve munkássága, cselekedetei előtt. A másik cél már ennél összetettebb, és a szélesebb közönségnek szól. A szobor létrehozói ugyanis az alkotás tárgyát követendő példaképnek állítják be, aki múltbéli cselekedeteivel irányt mutathat a jelen és a jövő társadalmának. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy ki és hol kaphat szobrot, nem véletlen, hogy idehaza is élénk viták szokták övezni egy-egy alkotás felállítását, lebontását vagy áthelyezését.
A Szajna partján nyilván csak úgy lehet tíz új szobrot felállítani, ha abban nem csak az olimpia szervezői, hanem a város, az elnök és a kormány, tehát a jelenleg regnáló francia politikai elit is részt vesz. Az egyik kimondott cél az volt, hogy javítsanak a férfi- és női szobrok arányán, ugyanis Párizsban több száz férfiakat ábrázoló műre alig jut egy-egy női alkotás. Ez a cél talán a nagy többség számára elfogadható.
Csakhogy ami ezután következett, már jóval problémásabb, vagy mondjuk úgy, egyoldalúbb.
Kiválasztották ugyanis azt a tíz nőt, akikről a „Francia történelem hősnői” csoportot készítették, ők pedig a következők:
Olympe de Gouges (1748–1793) egy olyan korban lett ismert drámaíró és politikai aktivista, amikor a nők a hatalmi játszmákban leginkább a kegyencek szerepét betöltve, az intrikákon keresztül tudtak részt venni. Ehhez képest De Gouges nyíltan, írásain keresztül szólalt fel a rabszolgaság ellen és hangoztatta a nők egyenjogúságát, nevéhez fűződik a Női és polgárnői jogok nyilatkozatának elkészítése. Bár ritkábban kerül szóba vele kapcsolatban, de jelen esetben egyáltalán nem mellékes, hogy fellépett az egyházi esküvő ellen és a válás mellett is. A girondista De Gouges élete azonban igencsak jól bemutatja a kort is, amelyben élt: a „felvilágosodásnak” nevezett időszak lehetővé tette, hogy hallassa a hangját, majd a forradalom a legbrutálisabb módon hallgattatta el, guillotine alá került.
A tízes szoborcsoportból talán a legegyértelműbben Alice Milliat (1884–1957) ábrázolása indokolható, ő ugyanis az egyik első és igen hatékony szószólója volt annak, hogy a női sportolók minél nagyobb számban és több sportágban megjelenhessenek az olimpián, nemzetközi játékokat szervezett nők számára, és még sikeres fociedző is volt. Nem véletlen, hogy pár éve Milliat már kapott egy szobrot a Francia Olimpiai Bizottság központjában.
Nem kérdőjelezhető meg Gisèle Halimi (1927–2020) történelmi szerepe és fontossága. Az ügyvédként hatalmas hírnévre szert tevő Halimi igen nehéz helyzetből tört ki, zsidó anyától és berber apától született Tunéziában, majd családjával és a társadalmi elvárásokkal szembeszállva sikerült jogi diplomát szereznie. Egész életében a női egyenjogúságért küzdött, leginkább az abortusz legalizálásában játszott szerepe miatt ismert, ő védte azt a 17 éves lányt az elhíresült bobigny-i perben, akit megerőszakoltak, teherbe esett, majd az illegálisan elkövetett abortusz miatt került eljárás alá. Azonban fontos megjegyezni, hogy egészen más volt az abortusz körüli vita a 70-es években, amikor ez egyben rávilágított a társadalom egyes rétegei közötti gazdasági és szociális egyenlőtlenségekre is, mint napjainkban. Kérdés, hogy mennyire szolgálja a mostani – sporteseményen történő – szoboravatás Halimi küzdelmének örökségét, egyértelműen aktuálpolitikai céllal úgy, hogy közben a másik fél nincs „képviseltetve”.
A szobrot kapó nők közül Magyarországon talán a feminista Simone de Beauvoir (1908–1986) a legismertebb. A második világháború után a női egyenjogúságért folytatott harcát e keretek között szükségtelen bemutatni, azonban érdemes kitérni életének igencsak ellentmondásos, kevésbé ismert részleteire.
De Beauvoir meggyőződéses ateizmusa miatt sem lehet példa sok vallásos ember számára. Ami azonban életében csak vád volt, halála után nyert bizonyosságot. A biszexuális, pedagógusként dolgozó De Beauvoir több kiskorú tanítványával is viszonyt kezdett, akiket nem egy esetben „átadott” Jean-Paul Sartre-nak is, akivel nyitott kapcsolatban élt.
Kérdés, hogy kaphat szobrot egy olyan személy, aki bizonyítottan gyermekekkel folytatott szexuális viszonyt? Érdekes mindez annak tükrében, hogy a „cancel culture” képviselői miként próbálják lebontani számos, ideológiájukba be nem illeszthető személy szobrát, akár ennél jóval kevésbé jelentős „történelmi bűnökre” hivatkozva.
Bár az olimpiához vagy a sporthoz nincs köze, szobrot kapott Paulette Nardal (1896–1985) is. A Karib-tengeri Martinique szigetéről származó Nardal volt húgával együtt az első fekete nő, aki a Sorbonne-on tanulhatott, a 30-as évek Párizsában szalont hozott létre a fekete értelmiségiek számára, illetve többedmagával rövid életű lapot is alapított ennek a közösségnek. Az ő esetében valószínűsíthető, hogy a szobrot állítók a sokszínűséget akarták hangsúlyozni, illetve ezzel bizonyítani, hogy a franciák nyitottak a gyarmati fekete kulturális örökség iránt, ami nem feltétlenül felel meg a valóságnak.
Jeanne Baret (1740–1807) volt az első nő, aki körbehajózta a földet. Louis Antoine de Bougainville gróf 1766 és 1769 között zajló expedíciójához csatlakozott, ez volt az első sikeres francia vállalkozás bolygónk megkerülésére. Baret férfinek öltözve, szeretője, a természettudós Philibert Commerson botanikus asszisztenseként csatlakozott az utazáshoz. Személyéről sajnos kevés biztos információ maradt fent, de tény, hogy esete inspiráló.
Baret-vel ellentétben jóval többet lehet tudni a „vörös szűznek” is nevezett Louise Michel-ről (1830–1905), aki 1871-ben a Párizsi Kommün egyik meghatározó alakja volt, majd az anarchista mozgalom egyik harcias nemzetközi vezérévé vált. Az, hogy a finoman szólva is radikális Michel szobrot kapott, egyértelmű politikai állásfoglalás.
A szoborcsoport egyetlen „középkori tagja” a Christine de Pisan-t (1364–1430) ábrázoló alkotás. Az itáliai származású De Pisan asztrológus apjának köszönhetően került a francia királyi udvarba, a kor szokásaitól eltérően pedig megtanult írni, olvasni, illusztrálni, később pedig saját műveivel ért el sikereket. Férfiak munkáját végezte, több női alkalmazottja volt, így a későbbiekben többen – például a szintén szobrot kapó Simone de Beauvoir – őt nevezte meg az első feministaként. Így már érthető, hogy miért lett De Pisan a szoborcsoport tagja.
Megérdemelten kapott viszont szobrot Alice Guy-Blaché (1873–1968), aki az első női filmrendező volt, kezdeti munkáit már a XIX. század végén láthatta a közönség, és elsők között készített narratív filmeket. Alice Milliat mellett talán az ő szerepeltetése a legérthetőbb.
A szoborcsoport utolsó alkotását szintén egy feminista politikusról, Simone Veil-ről (1927–2017) mintázták. A zsidó származású Veil túlélte a holokausztot, majd a jogi pályára lépett, bíró lett. A Charles de Gaulle halála után új utat kereső francia politika Valéry Giscard d’Estaing-t juttatta az elnöki székbe, aki a liberális elveket valló, szociális kérdésekre érzékeny Veilt kérte fel egészségügyi miniszternek. Ebben a pozícióban Veil volt az, aki kidolgozta és 1975-ben elfogadtatta az önkéntes terhességmegszakításról szóló törvényt. Később, 1979-ben ő lett az Európai Parlament első női elnöke. Bár személyét Franciaországban széles körű elfogadottság övezi, az abortusz elfogadása miatt keresztény és zsidó közösségektől sok kritika érte.
Áttekintve a szobrokat megformálók rövid élettörténetét, kijelenthető, hogy az alkotásokat felállítók elsősorban nem a francia hősnőket keresték, hanem összegyűjtötték azokat a személyeket, akik meghatározó szerepet játszottak azokban a témákban (baloldali – akár radikális – ideológiák, vallásellenesség, feminizmus, abortusz, faji sokszínűség), amelyek a francia liberális és baloldali politikai elitnek fontosak.
Így lehetséges, hogy az olimpia alkalmából felavatott tíz szobor alakjaiból csupán egy kötődik a sporthoz (Milliat), és mindösszesen három nem kötődik a politikához (Milliat, Baret, Guy-Blaché). Az elfogadható, hogy a készítők olyan személyeket formáltak szoborrá mindegyik esetben, akik a saját korukban fennálló általános viszonyokkal megküzdve más női szerepet vettek fel vagy küzdöttek ezekért, az azonban nem, hogy szobrot kapott egészen szélsőséges (Michel) és gyermekeket megrontó (De Beauvoir) történelmi alak. További három ábrázolt személy történelmi szerepvállalása sokak számára megosztó (De Gouges, Halimi, Veil), hárman pedig elsősorban azért kerültek a válogatásba, mert beleillettek a „sémába” (Nardal, Baret, De Pisan). Ők lehetnek ma példaképek a Szajna partján.
De ha francia hősnőkről beszélünk, akkor nézzük, hogy kik, illetve milyen csoportok maradtak ki. Mondhatnánk egyből Jeanne d’Arc-t, Franciaország védőszentjét – akinek történetét épp De Pisan vetette papírra elsők között –, akinél a válogatás esetében hátrány lehetett erős hite, előny viszont, hogy nem fogadta el korának elképzeléseit a női szerepről. De az ő kimaradása könnyen magyarázható azzal is, hogy a megrendelők nem a mindenki által ismert alakokat akarták újra ábrázolni.
Ugyancsak az ismertség – és a lengyel származás – áldozata lehetett Marie Curie. De ha a megrendelők nem féltek volna attól, hogy a kritikák a saját oldalukon érik őket, akkor választhattak volna néhány keresztény női példaképet is. Például az elhivatottságával és írásaival nagy tiszteletet kivívó Lisieux-i Szent Terézt (1873–1897) vagy a nővéri kongregációt és számtalan árvaházat alapító, korának társadalmával nem egy esetben megküzdő Szent Mária-Eufráziát (1796–1868). Politikusból is lehetett volna mást választani, például Germaine Poinso-Chapuis-t (1901–1981), aki Marseille egyik első női ügyvédje volt, elkötelezetten harcolt a nők jogaiért már a 30-as években, és Franciaország első női minisztere lett 1947–1948-ban. Poinso-Chapuis mindezek ellenére nem kerülhetett be a „csapatba”, ugyanis mélyen hívő katolikus és elkötelezett kereszténydemokrata volt, tehát nem felelt meg mindenben a megrendelők igényeinek.
De ha nem a vita, hanem a sport és az olimpia lett volna fontos, akkor szobrot kaphatott volna például a tragikusan fiatalon elhunyt Suzanne Lenglen (1899–1938) is, aki amellett, hogy a teniszben hihetetlen eredményeket ért el (két olimpiai arany, tizenháromszoros Grand Slam-győzelem, egyéniben 341 meccsgyőzelem és hét vereség), egyéni stílusával világszinten megszerettette a sportág női változatát, és még a női sportruházatot is megreformálta.
A szoborállítók emlékezetpolitikai célja az volt, hogy az általuk vallott ideáknak megfelelő személyek központi helyen történő megjelenítésével franciák és az oda látogató turisták millióinak nézeteit befolyásolják. Lehet, hogy ez sikerülni is fog, azonban
ezek a szobrok valójában nem a francia kultúra, tudomány, közélet és sport szélesebb spektrumú megismertetését segítik elő, hanem kizárják mindazon történelmi személyek életének és munkásságának a közösségi emlékezet részévé válását, akik hiába tettek sokat nemzetükért és hazájukért, nem illenek bele a jelenlegi politikai elit által kialakított kánonba.
A Szajna partjának új szobrai így igen egyoldalúan hirdetik a franciák sokszínűségét.
A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója
