2011-ben készült a varsói csatáról egy látványos, lengyel sztárokkal teleszórt film, nyilvánvalóan politikai célzattal, megágyazva a következő évtized külpolitikai irányvonalának, megtámogatva a mai lengyel aspirációkat (melyeket akkor még kevesen láttak, 2024-ben már annál többen), nyakon öntve a lengyel konyha kedvenc oroszgyűlölet-generálszószával. Úgy tűnik, az Ukrajnában két-három évtizede gondosan épített geopolitikai konfliktusból Varsó azt a következtetést vonta le, hogy megnyílt egy kapu régi – és sosem titkolt – törekvésük előtt, miszerint ők a nagyokkal szeretnének egy asztalhoz ülni.

Ez a törekvés a posztkommunista Kwasniewski politikájában ugyanúgy tetten érhető volt, mint Lech Kaczynskiében, okkal vélelmezhető tehát, hogy van erről egy kimondatlan nemzeti konszenzus. Már a kelet-közép-európai rendszerváltások időszakától, de különösképpen az ukrajnai háború kitörésétől kezdve a lengyel politikának voltak olyan megnyilvánulásai, melyeken az átlagosan informált, a dwa bratanki kliséjén nevelkedett magyar közvélemény legalábbis megütközött, olykor irracionálisnak gondolva őket. Holott csupán arról van szó, hogy nem tudjuk ezeket elhelyezni a történelem formálta lengyel közgondolkodás rendszerében. Másrészt a kardcsörtető lengyel politikai elitnek nagyon is racionális okai vannak arra, hogy úgy cselekedjék, ahogy.

A németországi és különösképpen a nagy-britanniai lengyel diaszpóra számottevő, gazdaságilag erős és nem asszimilált, Amerikában pedig még mindig befolyásos, hiszen milliós nagyságrendű szavazat függ a lengyel gyökerűektől. A lengyel politika azt is láthatja, hogy Amerika stratégiai dilemmában van: Európa alávetése megköveteli a német és francia nemzetállamok meggyengítését, ugyanakkor mégis szükségük van egy gazdaságilag-katonailag erős, stabil államra Európában támaszpontként, illetve helytartóként.

Ezt a szerepet a működésképtelen, korrupt Ukrajna képtelen betölteni – habár ők ebben reménykedtek, és méretük alkalmassá is tette volna őket erre a szerepre, előretolt helyőrségként az orosz természeti erőforrások felé vezető úton. További plusz, hogy a lengyelek angol- és Amerika-barátsága történelmi tény, melyet a lengyel diaszpóra és a történelmi fegyverbarátság erősít – ez nem olyan új keletű barátság, amelyet Victoria Nuland harmincdolláros Majdan-napidíjai alapoztak meg. Kis politológiai rosszindulattal fogalmazva: a Nyugat a lengyeleket nem egy toscanai villáért vette meg, mint Zelenszkijt – ők egy egész országot kaptak cserébe. Mindezen tényezőket számításba véve a lengyel nemzetstratégiai gondolkodás valószínűleg úgy érzékeli, hogy a külső és a belső feltételek összeállnak, és a világpolitikai konstelláció kedvező.

Akár elfogadjuk az egypólusú amerikai világuralom végéről szóló politológiai narratívát, akár nem, mindenképpen nagyarányú változások korát éljük, amit a geopolitikai törésvonalakon kialakuló proxyháborúk jeleznek. Úgy tűnik, Lengyelország valóban életbe akarja léptetni azt az orbáni hozzáállást, amely a változások korára és az azt követő új világrendre lehetőségként tekint, nem hajlandó ennek passzív elszenvedője lenni – és itt nemcsak a nagyarányú haderőfejlesztési programjukra gondolunk. Lengyelország nemzetstratégiai törekvéseinek gazdasági, katonai és kulturális tényezői vannak – az utóbbi kettő szoros összefonódásban, ahogyan az természetes is egy erős történelmi tudattal rendelkező közösségnél.

Dimitrij Medvegyev megjegyzése, hogy amit lehallgatnak a frontvonal közelében, az mind lengyel beszéd, nyílt titok, a fősodratú elemző csupán azért nem írja le, hogy a lengyel jelenlét az ukrán fronton ezres nagyságrendű, mert az ellenérdekelt narratíva azonnal lecsapna, hogy hol a bizonyíték – mintha ilyesmire lehetséges lenne a verifikálható bizonyíték. A lengyel russzofóbiának nagy történelmi hagyományai vannak: elég, ha a Lengyel Légió harcait említjük Borogyinótól Magyarországig, Paszkievics herceg ellen. Józef Bem olyannyira konzekvensen elvakult volt russzofóbiájában, hogy muzulmán hitre tért, hogy a megfelelő beosztásban vezethesse a török hadsereget az oroszok ellen. Sajnálattal azt is be kell látnunk, Báthory Istvánt a lengyelek nem a dwa bratanki-szimpátia jegyében tartják egyik legnagyobb uralkodójuknak: az igazi ok az, amit Jan Matejko emblematikus, minden lengyel által ismert festményén (Báthory Pszkov előtt) látunk: a négyszáz éves lengyel vágyálom képe, a cár térden áll a lengyel uralkodó előtt.

Az analízis egy mélyebb rétegében e szembenállás nem történelmi, hanem szinte mitikus jellegű: azokból az időkből eredeztethető, mikor a szlávság még nem nemzeti, hanem törzsi kötelékben élt. A szlávság integrációjáért való harc, a küzdelem a szlávságon belüli domináns szerepért évszázadokra nyúlik vissza, s míg ez a pánszlávizmus révén explicit módon is megjelenik az orosz kultúrában, a lengyelek esetében csak a kollektív tudattalanban van ott. De kétségtelenül ott van, tanú erre a Dnyeperig terjedő területeken egykor folytatott (sikertelen) civilizá­ciós-asszimilációs tevékenységük. Szergej Lavrov külügyminiszter nem véletlenül idézte a közismert Puskin-sorokat: „Szlávoké e pör.”

Mi is igazolná ennél jobban a lengyel–orosz konfliktus mélységes kulturális beágyazottságát és megalapozottságát: külügyminiszterekre kevéssé jellemző, hogy verset mondanak. Az orosz közvéleménynek Puskin verse, az Oroszország rágalmazóihoz, teljesen aktuális, és keletkezése idején, a litván felkelés alatt ugyanúgy aktuális volt, mint a pszkovi, a varsói vagy a bahmuti csaták idején, mert a tét most is az, hogy a szláv folyók az orosz tengerbe tartanak-e, vagy széttartanak és elapadnak – mert a „hiú polyák” nem képes erre az összefogó szerepre vallási és egyéb okokból sem. Az „egyéb” különösen kulturális szempontból érdekes, bár ennek kifejtésére itt terjedelmi okokból nincs lehetőség, de röviden és szakmaiatlanul összefoglalva: az orosz gondolkodók műveiben végigvonul az a motívum, hogy lengyelnek lenni vicc. Jól illusztrálják e tételt Eizenstein képsorai a karikatúraszerű lengyel királyról a filmtörténet nagy klasszikusában, a Rettegett Ivánban, Jerofejev megvető kiszólásai a lengyelkékről vagy a kultikus Alekszej Balabanov mélységes undora a nyugati degeneráltak iránt – akiknek ráadásul a lengyelek csak majmolói.

Az Oroszországgal való történelmi számlák rendezése értelemszerűen akkor válhat aktuálissá, ha van mögötte egy nemzetközi, de inkább geopolitikai védőháló, és ha van szövetségi kerete egy ilyen fellépésnek. Az 1920-as varsói csata is egy szélesebb keretbe illeszkedett, Európa kommunistaellenes harcába: a lengyelek ugyanakkor, ugyanazért harcoltak, mint az antant intervenciós hadseregei, melyeket Gyenyikin és Kolcsak megsegítésére küldtek a Vörös Hadsereg ellen. Ez, úgy tűnik, most is adott, hiszen az amerikai birodalom megindította a harcot Oroszország természeti erőforrásaiért, katonai szövetsége leplezetlenül támogat egy olyan rezsimet, amely morálisan nem támogatható. Az, ahogyan a lengyel média ignorálja a volhíniai ukrán népirtást, és inkább a XX. századi oroszellenes sérelmekre (a Molotov–Ribbentrop-paktum, Katyn, az Armia Krajowa elárulása, a Kaczynski-incidens stb.) fókuszál, nagyfokú tudatosságról árulkodik. Ez ideológiailag előkészíti a talajt további politikai lépések megtételéhez.

Nem így Lengyelország. Ez csak egyféleképp magyarázható: a lengyelek elég erősnek érzik identitásukat, bízván abban, hogy a woke–LMBTQ–bevándorlás hármassága nem tudja kikezdeni. Ukrajnához való hozzáállásuk ugyanilyen: elég céltudatosak ahhoz, hogy az ukránok volhíniai rémtetteit ideiglenesen félretegyék távlati céljaik érdekében.

Végül Lengyelország oroszellenes zászlóvivői szerepének gazdasági vetülete sem elhanyagolható. Többek között a milliós nagyságrendű ukrán vendégmunkás is bizonyíték arra az általános tételre, hogy egy munkaerőhiányos állapotot elért gazdaság általában potenciálisan expanzív. Különösen egy olyan nemzetgazdaság, melynek belső erőforrásai szerények, ám az utóbbi három évtizedben négy-öt százalék körüli növekedést produkált. Mármost ha a machiavellista ízű szellemességet – miszerint hogy a lengyel államiságnak a világon semmi indoka vagy létjogosultsága nincs más, mint Oroszországot elválasztani Németországtól – gazdasági síkra projektáljuk, akkor az úgy olvasandó, hogy Lengyelország létezésének semmi más indoka nincs, mint elválasztani a német ipart és technológiát az orosz nyersanyagtól. Ez a fúzió alapozhatna meg egy erőközpontot, amely a transzatlanti kihívója lehetne, és ez akadályozandó meg minden eszközzel – most éppen Ukrajnával.

Feltevődik ugyan a kérdés, hogy mi lesz, ha Németország jobblétre szenderülésével ez a veszély okafogyottá válik, de ez még odébb van. Egyelőre a V4 politikai-gazdasági előnyei nem képesek ellensúlyozni a biztonságot, az Amerika finanszírozta megerősödést és a potenciális zsákmányt, amelyet a megnyíló lehetőségek kínálnak Lengyelországnak. Az idei tusványosi beszéd megnyugtató volt a tekintetben, hogy a külpolitikánk jól látja azt, amiről eddig nem beszélt.

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi koordinátora