Nem is oly rég még a rendőrsorfalat ostromolta valamelyik CEU-tüntetésen a Kossuth téren összeragtapaszozott képpel (gondolom, idegállapotban borotválkozhatott) – a minap viszont már arról tájékoztatta a dolgozó népet Demszky Gábor, hogy kész, vége, csomagol, elhagyja az országot. Hasta la vista! Az űzött tekintetű egykori SZDSZ-es politikus, aki alkalmanként flakonos ásványvízzel locsolja az őt kérdező Bohár Dánielt, az alábbi, drámai szavak kíséretében jelentette be székhelyének áthelyezését a horvátországi Isztriába (ahol még főpolgármestersége idején vásárolt magának közepes méretű haciendát): „Most leköltözöm ide, egy jobb világba. Hogy ne is lássam a főváros kormányzati kifosztását és hanyatlását, a társadalom leszelektált züllését, az olcsó pénzen megvett és rövid pórázon tartott értelmiség agóniáját.”
A sátorfa szedése előtt még – talpig szabad demokrataként – a miniszterelnök fölakasztásáról elmélkedett, és a fásult baloldali híveket kárhoztatta, amiért nem tüntettek elég lelkesen, amikor ő azt mondta nekik: „Az ország potrohos tulajdonosát, akasztófára való vezérét zavarta a szabad szó a Wesley-n. Felőrölte, kifosztotta, tanárait elüldözte. Hiába szerveztem Iványi Gáborral együtt többhetes tiltakozást, tömegeket nem sikerült megmozdítani vele.” A hálátlan nép tehát nem állt ki Demszky meg Iványi szektájának főiskolája mellett. „Amíg nem lesz otthon szabad az oktatás, nekem nincs helyem benne” – duzzogott Demszky.
Így hát nincs más hátra, mint a festői Adria, ahová friss bejegyzései szerint időközben meg is érkezett. Továbbá hírül adta: napi kétszer úszik a tengerben, a köztes időben pedig az emlékiratait rendezgeti. Rendezgesse, pancsoljon.
Teljesen lényegtelen, mit csinál vagy nem csinál ez a Budapestet korrupcióba fullasztó (Hagyó–BKV–Mesterházy Ernő–4-es metró-balhék) jómadár, vagy hogy napi hányszor akasztana fideszeseket. Ő már a múlt. A szerencsére kimúlt SZDSZ egy zárványa, aki magyar Kamaszukaként évtizedekkel a vesztes háború után is harcol a dzsungel (de leginkább saját) démonai ellen. Inkább röhejes, mint félelmetes.
Azon a fáradt szövegen viszont, amivel nyaralását beharangozta (itt hanyatlás van, züllés, rossz világ, menekülni kell), érdemes kicsit elmerengeni. Tudniillik ez valamifajta típusbetegsége nem kevés honi balliberálisnak. A haza elhagyásával fenyegetőzés mint végső érv. Ami egy kisgyermeknél még méltányolható fejlődési sajátosság („Ha nem adsz chipset, bezárkózom a szobámba!”), egy felnőttnél inkább szériahibának tűnik. A hazáját ugyanis dacból (mert nem a kedvenc pártja van hatalmon) valamirevaló ember nem hagyja el. Persze előfordulhatnak vis maior helyzetek. Például Pongrátz Gergely, a Corvin köz hős parancsnokának távozása érthető volt: ha marad, a kommunisták kivégzik. Aztán, amint lehetett, sietett vissza szeretett hazájába. És eszébe nem volt újra elmenni innen, még akkor sem, amikor Kuncze Gábor (szintén SZDSZ) rendőrsége bilincsbe verte egy tüntetés után. Pedig „Bajusz” nem támadt rá a rendőrökre – szemben Demszkyvel, aki a CEU-hőbörgésen a felvételek tanúsága szerint nekiment az egyenruhásoknak.
Ha jól emlékszem, az Antall-kormány idején bukkant föl először a duma: a szélsőjobboldali veszedelem miatt a bőröndök becsomagolva, útra készen állnak. Hiszen innen menekülni kell, borzalom minden.
Egyszerre agresszívan vádaskodó (aki mást mond, mint ő, az szélsőjobbos) és magát passzívan áldozati pózba görbítő hüppögés. Ami voltaképpen abból ered, hogy az illető képtelen elfogadni, ha a többség akaratából nem az övéi kormányoznak. Képtelen elviselni a másságot, tudomásul venni a demokrácia játékszabályait, noha minden második mondatában toleranciáról és demokráciáról szónokol.
