– Na, Peti, hová lettek az újságírók? – kérdezi az egyik őr, amikor visszatérnek a Városmajor utca 37. elé, és kiszállnak.
– Erzsi nénihez vittük őket. Ő dajkálja őket mostantul.
Elégedett nevetés fogadja a választ.
A fenti idézet nem szó szerinti. Az eredetiben (Zoltán Gábor Orgia című regényében) Peti helyett Robi, az újságírók helyett zsidók szerepelnek. Erzsi néni a budapesti Erzsébet híd beceneve. A szerző az 1944–45-ös nyilasterrorról ír. A nyilasok zsidókat lőttek a Dunába.
Magyar Péter – a szavait megörökítő egyre megdöbbentőbb hangfelvételek szerint – belökné (más átírás szerint „belöködné”) az újságírókat a Dunába, miután köcsögöknek nevezte őket, két internetes lapot elküldött a kedves szülőanyjába, Heiter Dávidot, a Hír TV riporterét pedig egy testőre szó szerint kidobta a Tisza Párt verbálisan erős emberének „magánrendezvényéről”.
Nem, nem állítjuk a történtek alapján, hogy Magyar Péter szimpatizálna a magyar történelem egyik mélypontját jelentő nyilasrendszerrel, vagy azt akarná visszahozni. De azt állítjuk: a közölt felvételek alapján nemhogy felelős politikushoz vagy családapához, de akármilyen normális felnőtthöz képest sincsen tisztában a Magyarországon éppen nyolcvan éve történtekkel.
Meg azzal a teherrel, amit a Dunának bármiféle, bárkikkel és bárhogyan történő leszámolással összefüggésben való felemlegetése jelent. Legalábbis a magyar közbeszédben 1945 óta. Vagy ha tudatában van, akkor az annál rosszabb.
A verbális agresszió is agresszió. Magyar Péter agresszivitása és „indulatkezelési problémái” már Vásárhelyi Mária szociológusnak is feltűntek, ezért nem látná őt szívesen az ország élén – pedig Vásárhelyinek az első sorba szól a jegye abban a táborban, amely alig várja (mindhiába) Orbán Viktor távozását.
Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a nyilasok egy része minden zsidógyűlölete dacára sem büszkélkedett a családtagjai előtt a Dunához való „kikísérésekkel”. Alighanem egyfajta szereptávolítást tükrözhetett morbid viccelődésük is, ahogy a kivégzésekre körülírással vagy eufemisztikusan utaltak. Például a zsidók „úsztatásáról” beszéltek.
Zoltán Gábor jól adja vissza ezt a lelkiállapotot:
A továbbiakban eseménytelenül zajlik a kivégzés.
– Hová tettétek a zsidókat?
– Kíváncsiak voltak, merre járnak a ruszkik. Elvittük őket a Dunához, nézzék meg, nem jönnek-e uszályon.
A nyilasok 1944–45 fordulóján végjátékban voltak, elkerülhetetlenné vált a szövetségesek világháborús győzelme. Sokuk már minden mindegy alapon élte ki másokon szadista ösztöneit, nem kevesen közülük keményen ittak is ekkoriban.
Magyar Péter viszont itt él egy békés országban, ő 2024 felfedezettje – ez az évről is sokat elárul –, és bőséges fizetést húz közben az Európai Parlamentből, ahol a néppárt a keblére ölelte. Mégis, a sorra nyilvánosságra kerülő hangfelvételekből egy végtelenül frusztrált személyiség képe bontakozik ki. Válogatás nélkül a legmegdöbbentőbb szavakkal nyilatkozik a legkülönbözőbb embercsoportokról az állítólag előnytelen orális illatú szavazótáborától az idegenbe szakadt unokájukat hiányoló nagyszülőkön át a „valamiért” csuprokhoz hasonlított újságírókig.
Mely embercsoportokhoz fűzik egyáltalán emberi érzések? Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
