Leefbar Nederland, azaz Élhető Hollandia – így hívták azt a jobboldali pártot, amely az ezredfordulón felkavarta a királyság politikai életét. Ebben tűnt fel Pim Fortuyn, a radikálisan bevándorlásellenes politikus, akit annak idején szélsőjobboldalinak neveztünk, mert akkor még nem tudtuk, hogy valójában ő képviseli a normalitást.
Hollandia megtelt! – hirdette Fortuyn a bevándorlókra utalva, de előbb őt nem hagyták élni (2002-ben Rotterdamban a nyílt utcán lőtte le állatvédő gyilkosa), majd aztán Hollandiát sem.
A holland nekünk legalábbis kissé fura nép, amelynek tagjai – mi lehetne furcsább? – tejet isznak az ebédhez, nyíltan füveznek az utcán, szó szerint a kirakatba állítják a legősibb női mesterség képviselőit, alstublieftnek mondják a kéremet és wegomleggingnek az útelterelést, továbbá egy kis halálkultuszért sem mennék a szomszédba. (E sorok írója az egyik legérdekesebb interjúját egy holland – ez nem morbid vicc – öngyilkossági tanácsadóval készítette. Egy majdnem annyira érdekeset pedig a világ legismertebb – szintén holland – prostituáltjával.) A hollandokról is, mint a népekről általában, árulkodik a klasszikus festészetük: Vroom tengeri piktúrájától a behízott nyakú patríciusok (mecénások) portréin át mondjuk a delfti Vermeer keze nyomát viselő Tejet öntő nőig. Tőlünk eltérően az ő esetükben gyarmatosító, tengeri kereskedő népről van szó, másrészt ugyanakkor mezőgazdász nemzetről is.
Az elmúlt évtizedben az Európai Unión belül,
a hollandokkal folytatott „jogállamisági” ütésváltásainkból is kiderült: noha mindannyian a demokrácia pártján állunk, értékrendünk azért nem teljesen illeszkedik egymáséhoz. A hollandok nyíltan az etnikailag és szexuális beállítottságában is sokszínű társadalom hívei.
Fortuyn maga is homoszexuális volt, a tengeri kereskedő népek és a szexuális másság összefüggéséről pedig könyvet lehetne írni. Most ne menjünk a részletekbe, mindenesetre például a briteknél csak a 2017-es (!) „kereskedelmi hajózási (és homoszexuális magatartási) törvény” számolta fel a férfiak közötti nemi érintkezés hátrányos megkülönböztetésének tilalmát a kereskedelmi flottákon. Szóval, lehetett gond épp elég az elmúlt századokban.
Ám mindez nem változtat a lényegen: ahogy Fortuyn helyesen mondta,
Hollandia megtelt. Mégpedig emberrel és állattal egyaránt. Magyarország területének kevesebb mint felére sűrítve – ha pedig a tiszta szárazföldet vesszük, alig egyharmadán – él hazánk népességének majdnem a kétszerese, köztük bevándorlók és bevándorló-hátterűek milliói, valamint haszonállatok tízmilliói, köztük az Európában példátlan mértékben összezsúfolt szarvasmarhák.
Ez persze két különböző problémát okoz, ám a felelőtlen holland elit sok évtizedes politikája alól mégis egy eredőben állt most össze a megoldás: abban az új jobboldali-centrista kormányban, amely a nyáron alakulhatott meg, a héten éppen egy évvel ezelőtti parlamenti választások eredményeként. A kormány élére a technokrata Dick Schoof került – a NATO-főtitkári posztra, „felfelé bukott” ikonikus liberális kormányfő, Mark Rutte utódjaként –, a négypárti holland koalíció két markáns ereje pedig a Szabadságpárt, valamint a Gazdák és Polgárok Mozgalma.
A Szabadságpárt vezetője, a hazánkban is gyakran megforduló Geert Wilders régi jó ismerősünk; felesége magyar, ő pedig Nyírparasznyán is olyan jól kiismeri magát, mint Hágában. Az idei nemzetközi konzervatív seregszemle, a CPAC egyik vendége és felszólalója is volt Budapesten.
Ő a legjózanabb holland politikus, aki világosan látja a civilizációs törésvonalakat, mindennel és mindenkivel dacol, akivel csak kell, köztük a politikai korrektséggel és a politikai iszlámmal is, ráébresztve Európát ezek veszélyeire.
A Gazdák és Polgárok Mozgalma ellenben új képződmény, amely csak tavaly hívta fel magára a figyelmet, amikor is mind a tizenkét holland provinciában megnyerte a tartományi választásokat. A Brüsszelben is tüntető holland gazdák országuk és Európa elhibázott, halogató agrárpolitikájának áldozatai. Most futhatnak az irdatlan állatmennyiséggel nehezen megférő kibocsátási normák után, miközben a termelés visszafogásának pedig ők maguk, a gazdák és családaik látják a kárát. Ugyanis vagy – talán szimbolikus módon – a hígtrágya önt el mindent, vagy pedig a műtrágya nitráttartalma szennyezi a környezetet. (A tengerrel is küzdő Hollandiában lényegében nincs hely, a művelési, a természetvédelmi és a lakott területek ugyanazért a kis felületért küzdenek.)
Amikor az európai versenyképesség Draghi-jelentéséről esik szó, tragikomikus (bio)adalék ehhez: az EU két igen fejlett gazdasága és vezető nettó befizető országa temérdek marhatrágyát fuvarozgat holland és német Frízföld között, hogy végre letehesse azt valahol…
A tömegdemokrácia áldása – a „politikailag korrekt”, struccpolitikát folytató elit szerint pedig az átka –, hogy előbb-utóbb minden elhibázott politikáért felelni kell. Látjuk ezt most már Németországban, Franciaországban, Olaszországban, sőt Ausztriában is látni fogjuk, annak ellenére, hogy Alexander Van der Bellen államelnök azzal akart bevonulni az osztrák történelembe, hogy nem adott kormányalakítási megbízást a szeptemberi választásokon első helyen végzett jobboldali Szabadságpártnak. Mindenesetre az azonos nevű holland erő befolyása viszont már érződik – úgy is, mint a Fidesz és mások kezdeményezésére létrejött Patrióták Európáért uniós frakció legfontosabb nyugat-európai kormányzati pozícióban lévő tagpártjának befolyása.
A királyság kormánya hazánkéval együtt – ilyen egyetértés sem volt azelőtt az ő liberális vezetésük alatt – ellenzi az EU 2026-tól esedékes migrációs paktumát. Bejelentettek számos bevándorlási szigorítást is. Így nehezítik a holland állampolgárság megszerzését és meghosszabbítják várakozási idejét, jobb nyelvtudást várnak el előfeltételként, és több esetben megkövetelik majd, hogy az „új holland” lemondjon érte cserébe az előző állampolgárságáról.
Állandó tartózkodási engedélyhez is nehezebb lesz hozzájutni a tervek szerint. Fellépnének a munkaerődömpinggel, valamint a felsőoktatás elangolosításával és a külföldi diákok túlzott beáramlásával szemben, illetve az ukrajnai menekültektől is elvárják már, hogy aki képes magát eltartani a munkájából, az ne álljon sorba segélyért. A kormány menekültválságot is hirdetett: korlátozni akarják a családegyesítéseket – a menekültek utólag maguk után hozott rokonainak beengedését –, valamint fel akarják gyorsítani az elutasított menedékkérők kiutasításának folyamatát.
Felmerül ugyanakkor a kérdés, nem késő bánat-e már mindez. Pár hónapja kinevettük Belgiumot, amikor közölte, hogy a rendőrsége nem képes biztosítani a nemzeti csapat és Izrael mérkőzését a Nemzetek Ligájában. A meccset végül Magyarországon rendezték meg. A minapi amszterdami zsidóellenes hajtóvadászat után, amelynek tel-avivi klubdrukkerek lettek a kárvallottjai, már nem nevettünk.
Világossá vált, hogy a nyugat-európai bevándorláspárti „mintaállamok” olyan mennyiségű észak-afrikai és közel-keleti bevándorlót – velük együtt pedig annyi, a térségükből magukkal hozott gyűlöletet – vontak magukhoz, hogy valóban képtelenek a közrend biztosítására.
(A franciák is megsokszorozták erőiket, hogy – mint kiderült – „viszonylag” rendben meg tudják rendezni a napokban a Franciaország–Izrael mérkőzést Párizs mellett. Miközben a tribünökön csak lézengtek a nézők a hatalmas Stade de France-ban, a díszpáholyban demonstratív módon vonult fel Emmanuel Macron köztársasági elnök mögött két volt államfő, Francois Hollande és Nicolas Sarkozy is.)
Jegyezzük meg: Belgiumnak és Hollandiának is voltak annak idején gyarmatai, de – ellentétben a franciákkal, akik legalább tudják, mit „köszönhetnek” most saját maguknak – ezek egyike sem Észak-Afrikában vagy a Közel-Keleten. Feltüzelt muszlimok tömegeinek beengedésével túlvállalták és a jövőre nézve, az elkövetkező generációk kontójára is elkötelezték magukat – márpedig a múltért valahogyan mindig fizetni kell.
