A középosztály minősége

A kilencvenes évek eleje családunk szempontjából jobb egzisztenciális állapotban telt. Még nem következett be a vállalati világ totális megsemmisülése, s a kapuit kitáró országban jó ésszel ki lehetett fogni egy-két minőségi munkalehetőséget. (Sokan hajlamosak mindenért Antallt okolni, s én magam sem tudom, hogy hogyan lehetett a rendszerváltoztatás utáni első miniszterelnökünk annyira végtelenül naiv, hogy meg sem kísérelte megakadályozni az ország szétlopását, de tény, hogy az igazi recesszió, a totális összeomlás akkor következett be, amikor Apró Piroska és Kuncze Gábor vette kezelésbe a közvagyont, Bokros Lajos pedig a nemzetgazdaságot.)

Egyszóval a kilencvenes évek reményekkel telve kezdődtek, én például kamaszként élvezhettem Európa legszebb nyaralóhelyeit, amelyek meglátogatásáról korábban álmodni sem mertünk. Édesanyám évről évre gondosan egy bécsi utazási iroda pesti kirendeltségén foglalt szállást, a franc sem akart akkoriban az uborkafára felkapaszkodó, makkos cipős, susogós figurákkal nyaralni. Akkor ők voltak a középosztály, ennél a seftelésből és gofrisütésből hirtelen megtollasodott társaságnál kellemetlenebb szállótársakat el sem lehetett képzelni. „I want to sleep!” – üvöltötte egy ízben (amikor a foglalásnál a körültekintés elmaradt) a megszeppent jesolói pincérnek egy kikent honfitársnőnk a reggelizőasztalt csapkodva, nem törődve avval, hogy a szállásajánlatban vastagon szerepelt: hangos környékről van szó.

Ehhez az új középosztályhoz tehát a legkevésbé sem akartunk tartozni. Persze tinédzserként mindez engem csak a megfigyelés szintjén érdekelt, hazatérve úgyis fogtam a szimatszatyromat, és lenéztem valami alterkoncertre.

A lényeg, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen is a középosztály minősége. Minden korszak más embertípust termel ki, s végre eljutottunk oda, hogy – legalábbis az esetek többségében – az előremenetel némi polgári habitust is megkíván.

– Viselkedni tudni kell – mondta találóan a jóravaló néhai Turi-Kovács Béla, amikor Tusványoson, még a kétezres évek elején egy feltörekvő vállalkozó fenékbe rúgta avval a csatakiáltással, hogy „Ezt a Fradiért kapod!”. Mint emlékezetes, akkoriban a kisgazdapárt kezelte a Ferencváros ügyeit, amelynek a legfőbb szponzora az állami sintértelep, azaz az ATEV nevű tetemfeldolgozó volt, s ügyködésüknek meg is lett az eredménye. A történelmi kisgazdapárt teljesen, a Fradi majdnem teljesen megszűnt. Persze erről Turi-Kovács Béla tehetett a legkevésbé, ő volt a józan hang Torgyán József oldalán.

Mondhatni, a Fradi állapota jó lakmuszpapírja a középosztály állapotának. Most családok csápolnak a pazar stadionban, és rendes szponzor is akad.
Viselkedni mindenesetre tudni kell. Ez is egy polgári erény. S az Orbán-kormányok fáradozása valóban jó irányba hat: a haszonlesők és az ügyeskedők helyett ma azoknak van nagyobb esélye bekerülni vagy beljebb kerülni a középosztályba, akik szorgalmasan dolgoznak, képzik magukat, igyekeznek tulajdont és egzisztenciát szerezni, és viselkedni is képesek. A törekvő emberek kora jött el, s ez nemcsak rózsaszín képzelgés, hanem közgazdasági mutatókkal vastagon alátámasztott tény. Itt az ideje tehát, hogy az egyre erősödő, „alulról nyitott” középosztályunk minőségével is foglalkozzunk egy picit.

E hasábokon időről időre előveszem a témát, hiszen az országnak nem jóllakott konzumidiótákra, hanem a nemzetért és családjukért felelősséget vállaló, nemcsak a világban, de egyénként is szuverén, gondolkodó magyarok kellenek, akik nem felülről várják, hogy ledobjanak egy falatot, hanem tőlük függ a fent ülők jó falatja.

Ezért is kongattam a vészharangot, amikor a 2023-ban elszabaduló háborús infláció épp ennek a középosztálynak az eredményeit falta fel a leginkább. A kormány akkoriban – nagyon helyesen – a kármentéssel foglalkozott, a szociális háló megerősítésével, hogy a mélyszegénység ne árassza el újra Magyarországot. E téren sikeres intézkedések hosszú sorát hozták, az ár- és kamatstopoktól a rezsivédelmen át a foglalkoztatottság növelésével járó iparfejlesztésig.

Ez sem evidencia, tessék csak megnézni az éppen orra bukó Bezzegromániát és a háborúhoz közeli országokat fájdalmasan sújtó társadalmi bajokat.

Az is igaz, hogy a középosztály igencsak meg volt szeretgetve 2022 előtt, egymást érték támogatási programok, az öt éve lecsapó Covid-járvány pedig a magyar egzisztenciákat rongálta meg a legkevésbé, a gyors intézkedéseknek és a gazdaságélénkítésnek köszönhetően.

Most azonban eljött a kabát újragombolásának ideje, amit vélhetően a miniszterelnök stratégái is így gondolnak, nem lehet véletlen, hogy Orbán Viktor a Magyar Nemzeti Bank Lámfalussy Sándor-konferenciáján arról beszélt, hogy a következő 15-20 év legfontosabb kérdése, hogy sikerül-e erős középosztályt teremteni. Érdemes figyelmesen újraolvasni a kormányfő szavait:

„A következő évtizedekben nagyon súlyos társadalmi megrázkódtatások várhatók, és ebben az új világban csak azok maradnak talpon, ahol ezek a bajok nem okoznak belpolitikai instabilitást, csak azok az országok lehetnek sikeresek, ahol a középosztályon nyugvó társadalmi rend megingathatatlan. […] Nyugaton a liberális államszervezési modell elgyengítette a középosztályokat. […] A magyar kormány 2010 óta dolgozik az erős középosztály megteremtésén, mára egymillióval több ember dolgozik, mint 2010-ben. A 20 és 64 év közötti korosztály foglalkoztatási rátája a 2010-es 64 százalékról mára 81 százalékra emelkedett, a háztartások pénzügyi vagyona négyszeresére, mintegy kilencvenezermilliárd forintra nőtt, ami a 13. legnagyobb az egész Európai Unióban. Ez nem a családok nemzedékein keresztül történő fölhalmozás, mert azt a kommunizmus lehetetlenné tette, hanem egy középosztály-politika eredménye.”

Csakhogy a középosztályhoz tartozás nem csupán egzisztenciális kérdés. Susogóban hiába számolja az ember a pénzkötegeket, nem fog menni. Az ilyen középrétegből az országnak semmi haszna nem volna. A magyar társadalom gerincét az elkövetkező nehéz időkben olyan embereknek kell alkotnia, akik valóban a saját lábukon állnak, és saját meggyőződésükből, tehát nem holmi agitáció és félelem hatására szavaznak ide. A Magyar Péter-féle, hamis vádakkal és kamu ígéretekkel operáló vérhörcsögök ellen csak ép nemzettudattal bíró, autonóm magyarokkal lehet felvenni a kesztyűt.

Ezért volna fontos a középosztály kívánatos minőségéről többet beszélni és gondolkodni. Ezért kell az előrelépés lehetőségét biztosító intézményeknek a kapuikat kitárniuk a feltörekvő emberek előtt. Belterjes elitek ki- és újratermelése helyett tudatosan kell minél több lentről érkező fiatalnak lehetőséget adni. Ugyanezért fontos, hogy a pártrendszerektől függetlenül önmagukat megszervező helyi nemzeti közösségek, a kulturális értékeink, hagyományaink őrzői Kárpát-medence-szerte több bátorítást, odafigyelést és támogatást kapjanak! Hízelgőkre és talpnyalókra nem lehet erős és gerinces országot építeni. Mint a miniszterelnök is kifejtette, történelmi okból a polgárosodás Magyarországon főként felülről szervezve, a kormány stratégiai munkája nyomán zajlik.

Ez azt is jelenti: igen nagy a jelentősége, hogy kik ülhetnek ott a tervezőasztalnál és a kivitelezésnél.

Persze nincs ebben semmi új, a két világháború közti Bethlen-korszakban ugyanezeket a kérdéseket kellett megvitatni és megválaszolni. Akkor sajnos szembejött a történelem, de most esélyt kaptunk, hogy hosszú időre a nyertesek oldalára állhassunk. Tegyünk érte!