Később, amikor már a civil közéletben is aktívan részt vevő fiatal újságíróként visszatekintettem saját tinédzserkori élményeimre, csak akkor jöttem rá, hogy mi mindent vesztettünk anno a liberálbolsevik restaurációval. Az 1994-essel, mert sajnos jött újra, 2002-ben. 1994-ben az esélyünket, 2002-ben a reményünket vesztettük el. A mai válaszutunkat tekintve tanulságosabb az első bukás.
1994-ben a budapesti világkiállításra készülődött az ország, hogy megismételjük az épp száz évvel korábbi, millenniumi világhírű teljesítményünket. Bár az MDF–FKGP–KDNP-kormány borzasztóan ügyetlen káderpolitikája és végtelen naivitása okán a háttérben folyt a rablóprivatizáció és bőszen szervezkedett a nómenklatúra, a közhangulatot mégis az új, szabad világ légköre határozta meg. A szocialista nagyipar összeomlását némiképp ellensúlyozta a rengeteg új vállalkozás, a beáramló nyugati eszközök és lehetőségek végtelen tárháza és a még meglévő rendszerváltó eufória. Egy évvel korábban még jó esély látszott egy racionálisabb, de továbbra is nemzeti kormányzásra a Fidesz vezetésével, MDF-es és a más pártokból átlépő antikommunisták részvételével.
Aztán jött a hideg zuhany: a posztkádári, álrendszerváltó médiagazemberek remekül kihasználták a nómenklatúra által ránk hagyott szociális válságot és a gazdaság átalakulásával járó megrázkódtatásokat.
A brutális médiatúlsúlyt kihasználva véget nem érő lejárató kampányok és karaktergyilkosságok sorát indították, előbb az Antall–Boross-kormányok ellen, majd a nemzeti érdekek mellett egyre inkább kiálló, a népszerűségi listát vezető Fidesz ellen. A könnyen uszítható és a messiásvárásra már akkor is hajlamos plebs meg hitt a propagandabűnözőknek.
Következett a második hideg zuhany: a Horn–Kuncze–Bokros-kormány pillanatok alatt megkezdte az állami törzsvagyon elherdálását és átjátszását a globális nyerészkedőknek, felpörgött a bűnözés, mindenhol a volt kommunista elit kiskirályai és az általuk pártfogolt maffiózók sanyargatták az egyről a kettőre jutni próbáló magyarokat, és persze a brutális megszorítócsomag nemcsak szociális válságot okozott, hanem meredeken zuhanni kezdett a fogyasztás és a gazdaság teljesítménye is. Az elméket a vadliberális métely pusztította a kultúrában és az oktatásban. Természetesen világkiállításról, magyar büszkeségről immár álmodni sem lehetett.
Jó időbe telt, amíg magam is helyre raktam az emlékeimet, hogy az ország összeomlásáért, az átmenet nihilista, borzasztó éveiért nem a rendszerváltás elhibázottsága, hanem kizárólag a liberálbolsevik konglomerátum a felelős.
Harminckét év elteltével most ugyanez a veszély fenyeget, s az új kérők is nagyon hasonlatosak (mi több, részben azonosak) az MSZP–SZDSZ-es sötét erőkkel. Annyi változott, hogy a tét most még nagyobb, így a veszítenivalónk is, miközben a nemzetközi helyzet sokkal kontrasztosabb. Háború vagy béke, gyarmati sors vagy patrióta szuverenitás, ők vagy mi, vesztes vagy győztes jövő?





























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!