Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke évek óta rendületlenül állítja, hogy Ukrajna nagy lépésekkel halad a demokratikus fejlődés útján. Nemrég a tőle megszokott, magabiztos meggyőződéssel kijelentette: ha ilyen sebességgel és ilyen minőségben halad a folyamat, talán 2030 előtt is megtörténhet Ukrajna csatlakozása az unióhoz. Hallgatjuk a nyugalmából kizökkenthetetlen hölgyet, és ámulunk, hogy ebben a változó világban miként tud valaki egyvalamiről ennyire változatlanul meggyőződni, méghozzá úgy, hogy egy ilyen nagy horderejű csatlakozási témáról meg sem kérdezi a több száz millió uniós polgár véleményét.

Orbán Viktor miniszterelnök és Szijjártó Péter külügyminiszter legalább olyan tapasztalt politikus, mint Von der Leyen, de ezt a kérdést merőben másképp látják, ráadásul a magyarok véleményére is kíváncsiak. Szerintük Ukrajna csatlakozása számos veszéllyel járna, mert tönkreteheti az európai gazdaságot és mezőgazdaságot. E nézetüket többször kifejtették és érvekkel alátámasztották, szemben az EB elnök asszonyával, aki az Ukrajnával kapcsolatos kijelentései mellé érvanyagot nem, csak rezzenéstelen arcot és ártatlannak tűnő tekintetet csatol.

Von der Leyen előszeretettel beszél arról, hogy miként venne fel sok száz milliárd eurós hiteleket Ukrajna – főként katonai – támogatása érdekében, de arról egy szót sem szól, hogy a siettetett csatlakozás mibe kerülne Európa polgárai­nak. Az Alapjogokért Központ vette a fáradságot, és kiszámolta, hogy a „magas minőségű” demokráciával rendelkező keleti szomszédunk 2030-ig történő csatlakozása esetén a magyar háztartások és vállalkozások legalább tízezermilliárd forinttól esnének el.

A pénzben mérhető veszteségeken túl nagy élelmiszeripari veszélyeket rejt az ukrajnai GMO-szabályozás teljes hiánya, a munkaerőpiacot elárasztó munkavállalók nagy száma, az ottani, kiterjedt bűnözői hálózatok európai terjeszkedése és sok más negatív jelenség, amely mind része a Von der Leyen által megfigyelt „minőségi fejlődésnek”.

Amit nem értünk − Európa jelenlegi háborúpárti urai végre elmagyarázhatnák −, hogy miként sikerült az említett fejlődést kimutatni egy olyan országban, ahol a lejárt mandátumú elnök a háborús állapotok miatt megszüntette a polgári demokrácia legelemibb feltételeit. Mit mértek ott, ahol kőkemény diktatúra nyomja el a parlament demokratikus működését, a sajtó szabadságát, ahol nem lehet tüntetni, ahol büntetlenül senki nem bírálhatja a rendszert, ahol válogatás nélkül fognak el és hurcolnak a frontra ukrán férfiakat, azzal sem törődve, hogy alkalmasak-e katonai szolgálatra. Ukrajnában lábbal tiporják a nemzeti kisebbségek emberi jogait, gátolják anyanyelvük használatát, hivatalosan szítják az oroszgyűlöletet, amelynek része az orosz kultúra és hitélet betiltása − lényegében a hatalomgyakorlás egyetlen részlete sem felel meg az európai normáknak.

A brüsszeli „elit” magatartása érthetőnek és logikusnak tűnhet, ha arra gondolunk, hogy az illegális migráció szemérmetlen finanszírozásával, a zsidó–keresztény hagyományok és kultúra lerombolásával, a genderőrülettel, az „eltörléskultúrával”, a patriótaellenességgel ugyanúgy ássák Európa sírját, ahogyan Zelenszkij a saját országáét. Összenő, ami összetartozik: a brüsszeli programba szépen beleillik az ukrajnai rezsim és a háború mértéktelen támogatása, de ez a kérdés nem ilyen egyszerű.

Az Európai Unió ölelgeti és támogatja Zelenszkijt, aki azzal hitegeti Trumpot, hogy az USA (talán a britekkel együtt) kitermelheti Ukrajna ritkaföldfémeit. 

A válasz összefügg a 2026-os amerikai félidős választásokkal, amelyektől az európai balliberálisok és az Egyesült Államok demokratái sikert remélnek, vagyis azt, hogy megköthetik Trump elnök kezét, és folytathatják a háborút. Nem tudjuk, bejön-e ez a számítás, és azt sem, hogy az idő kinek dolgozik, de várható, hogy Trump nem fogja sokáig tűrni Zelenszkij kettős játékát.

A szerző író, újságíró