Ha az amerikai vámpolitika lakmuszpapírját hozzádörzsöljük a nemzetközi rendszer kétszáz-egynéhány biliárdgolyójához, akkor az eredmények alapján ezeket a golyóbisokat négy nagy csoportba oszthatjuk.

Az első csoporthoz azok az országok tartoznak, amelyeket a Trump-adminisztráció egyszerre tekint biztonságpolitikai és gazdasági érdekeltségnek. Magyarul, ők az USA legközelebbi szövetségesei, akik a legalacsonyabb vámokat fizetik. Hogy ki tartozik ebbe a csoportba? Nem meglepő módon a három angolszász „sziget”: az Egyesült Királyság, Ausztrália és Új-Zéland – 10 százalékos vámokra taksálva. A negyedik angolszász hatalom, Kanada a kedvezőtlen kereskedelmi mérlege ­miatt kiűzetett ebből a paradicsomból – de róla majd később beszélünk. Az első osztályon utazik még Japán is a maga 15 százalékával. Ezt a helyet a stratégiai helyzete, a szövetségi rendszerekben elfoglalt pozíciója és az a tény biztosította, hogy a felkelő nap országa az USA legnagyobb hitelezője, megelőzve úgy a kínaiakat, mint a briteket. Ebben a kategóriában az átlagos vám 11,2 százalék.

A második osztályon utazó államok csak biztonságpolitikai érdekelt félként szerepelnek a Trump-adminisztráció térképén. Egy részük, mint például Kanada és Izrael, talán kaphatna egy inasülést az első osztályon, de a kereskedelmi többletük, illetve az egyéb úton-módon folyósított támogatás miatt „büntetést” érdemelnek. Ebbe a csoportba tartozik Norvégia 15 százalékos vámra taksálva, Izrael 17 százalékosra, Dél-Korea 25 és Tajvan 32 százalékkal. Bár ezek az országok biztonsági szempontból kulcsfontosságúak, a kereskedelmi egyensúly hiánya vagy a korlátozott gazdasági jelentőségük miatt magasabb vámokkal kell megküzdeniük. Ebben a kategóriában az átlagos vám 22,2 százalék.

Ebbe a csoportba tartozik például India 25, Indonézia 19 és Vietnám 20 százalékkal. Ezek az országok gazdasági értéket képviselnek, de nem kapják meg a „biztonsági prémiumot”. Ebben a csoportban az átlagos vám 24,6 százalék.

A totemoszlop legalacsonyabb, negyedik szintjéről Amerika biztonságpolitikai és gazdasági riválisai vicsorognak ránk. Mivel az esetek nagy részében veterán ellenfelekről van szó (lásd például Oroszország és Észak-Korea), a velük folytatott kereskedelem elenyésző, és ami nincs, azt bizony megvámolni igen nehéz. Ezzel magyarázható többek között az a tény, hogy a két fent említett országra 0 százalékos vámot vetett ki az USA. Ugyanez elmondható Iránról is, a maga agyonszankcionált gazdaságával, amelyre csak 10 százalékos vámot lehetett kivetni. Végül ide tartozik az a geopolitikai ellenlábas is, amelyik egyszersmind az USA egyik legjelentősebb kereskedelmi partnere: Kína, a maga 54 százalékos vámterhével.

Az itt felsorolt számok persze nem véglegesek, és a Trump-adminisztráció gőzerővel dolgozik a bretton-woodsi utáni világrend viszonyainak finombeállításával. Amint erre már céloztunk, az általános vámküszöb csupán a történet egyik felét meséli el, a másik fele az árukapcsolt kereskedelmi malomkövekben, a partnerek által magukra vállalt kötelezettségekben és a többi apró betűben rejlik.

Hogy mit lehet kiolvasni a vám totemoszlopra rótt Trump-féle rúnákból? 

Ezzel párhuzamosan a „világ rendőre” szerepet a „globális területvédelmis” vette át, aki csak ott, akkor és úgy harcol, ahogy a saját szűken értelmezett érdekei megkívánják. Felismerve, hogy a húszik megfékezése és a vörös-tengeri kereskedelmi útvonal biztosítása elsősorban nem amerikai, hanem európai, egyiptomi, illetve izraeli érdek, Uncle Sam fogta magát, és hazament. Az iráni atomlétesítmények elleni kulcsfontosságú támadást csak akkor hajtotta végre, amikor az iráni légvédelem pusztulásával a kockázat minimális, a besöpörhető haszon viszont maximális volt.
A Trump-féle vámpolitika szögtávcsövén pillantva ki a lövészárkokból, látjuk, hogy Euró­pa geopolitikai fontossága harmadrendűvé vált. Az USA köszöni, de megelégszik néhány közeli szövetségessel a kontinens peremén (lásd például az Egyesült Királyság és Norvégia).

Japán és az Egyesült Királyság több, Izrael némiképp kevesebb sikerrel meglovagolta a tárgyalások első hullámát, és a korai vásárlóknak kijáró engedményekben részesült. Ezzel szemben az Európai Unió a maga lassú, nehézkesen döcögő döntéshozatali folyamataival képtelen volt felvenni a világrendváltás új ritmusát.

Ebből a meglátásból általánosítva érdemes feltennünk a kérdést: Kimondhatjuk-e, hogy a geopolitika egyre gyorsuló tendenciát mutat?

Gondoljunk csak az október 7-i támadásra, az indiai–pakisztáni háborúra, az izraeli–iráni 12 napos háborúra, a Thaiföld és Kambodzsa közötti konfliktusra stb.

A kérdés csupán az, hogy a régebbi, lassabb világ sebességfokozataira szabott nemzetek feletti és nemzetközi intézmények és szervezetek képesek-e hatékonyan reagálni az új idők új ritmusára.

A mellékelt ábra szerint a válasz egyértelműen nemleges.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa