A Pece-parti társulat bejárta fél Európát. Vilmostól tudtam meg, hogy Svédországban él a legtöbb emigráns székely. Hinnénk-e, van ott egy olyan falu, ahol minden ember székely? A váradi színház persze náluk is föllépett. A kenyeret jelenti ezeken a helyeken a magyar szó – előadások, felolvasóestek, klasszikusok szerepeltek a repertoárban: Az ember tragédiája, Hamlet, Villon-versek…

Ahol felléptek, Liliomfiék romantikáját érezte az ember. Semmi sminkes, öltöztetőnő, súgó; a plakátszövegezéstől a színpad felállításán át a jelmezkészítésig, a ruhák vasalásáig minden tisztet maguk láttak el, mint hajdanában a vándorszínészek, komédiások. Embert próbáló kettősség: odafent szereplőként szárnyalni, idelent intézményként megfelelni. Ahol nem volt színházterem vagy művelődési ház a településen, még a templomból is telt házas teátrumot tudtak varázsolni. Az ember tragédiájához adta magát a helyszín: az Úr asztala, a szószék. Csak egy kis rendezői fantázia kellett. (Egyik korábbi írásomban ajánlottam is nagyarcú, elkényeztetett sztárszínészek figyelmébe a váradi párost: íme, egy társulat, amelynél még tetten érhető a hivatás alázata!)

Ha létezett valaha színház, amit a közönség szeretete éltetett, ez a társulat volt az. Egy hely, ahol még régi értelmében lehetett tetten érni a hivatás alázatát. Repertoárjuk végtelen volt: Márai- és Nyirő-darabokkal éppúgy találkozhattunk, mint Illyés Gyula, Örkény, Faludy György, vagy a nyugatosok munkáival, történelmi darabokkal, mesejátékokkal, gyermekelőadásokkal. Szívet szorító Wass Albert-estjeiket nem lehet elfelejteni.

Utoljára tíz esztendeje, március közepén, talán épp a kokárdás ünnepen találkoztam Vilmossal. Egy nagykörúti söröző sátortetős, utcai részében ültünk le (itt elszívhatta az aznapra kiporciózott szigorúan egy szál cigarettáját), majd – stílszerűen – belefeledkeztünk a negyvennyolcba. Mint lelkes gyerekek, vetélkedtünk, ki tud többet a forradalomról. Én a csaták kulisszáival hencegtem, mire Vilmos halkan, szinte suttogva elszavalta a Petőfi Sándor Lenkei-versét: „Koszorút kötöttem / Cserfa-levelekbül, / Harmat csillog rajta / Örömkönnyeimbül…”
Mire a végére ért, a mi szemünk is csillogott.

Épp tíz esztendeje, hogy Varga Vilmos már Thália égi színpadán játszik.