A gyerekek szexualizálása elmebaj

A kultúránkat erőszakkal le akarják cserélni a poszthumán liberális ideológiára.

A gyermekvédelmi törvény elfogadása ellenére is utat keres magának a liberális érzékenyítő propaganda a magyar fiatalok körében Forrás: PEXELS

Tudományos és kulturális értelemben is elmentünk a falig a szexualitás átpolitizálása terén. Az elmúlt tíz évben az identitáspolitika egyik meghatározó területe lett az úgynevezett szexuális orientáció. Csakhogy ez a kifejezés megtévesztő. Ahogy természetesen maga az egész genderideológia hamis előfeltevéseken, önmagában is téves következtetéseken és megideologizált pszichiátriai tüneteken alapul. Csak a normális, heteroszexuá­lis szexualitás az, amely örömszerző képességével együtt szolgálja az utódok létrehozását. Minden más szexuális cselekvés „parajelenség”, amely fontos, nagyon fontos lehet az egyén életében, de lényegtelen a közösség és a társadalom számára. A szexuális anomáliák és perverziók nem tartoznak a közügyek közé, mert alapesetben nincs szerepük a társadalom fenntartásában, a biológiai reprodukcióban, csak az egyén személyes életében, boldogságában.

A szexualitásunk ugyanis egyedi. Általánosnak csak abban az értelemben tekinthető, hogy a szaporodási ösztön/vágy jelenléte nélkül még ebben a generációban kipusztulnánk. De egyedi a genetikai kombinációk végtelen variabilitása okán, illetve azért, mert mindannyian az egyedfejlődés egyedi útját járjuk be és a körülmények, a genetikai parancsaink szorításában építjük fel a személyiségünket és azon belül a szexualitásunkat. Minden kultúra egyedi feltételrendszert teremtett ehhez, de olyan feltételrendszert, amely nem mehetett szembe a természet alapvető törvényeivel. A kultúránk olyan eszköz, amely eddig sikeresnek bizonyult a túlélésünk támogatásában, ezért létezik. A kereszténység utolsó kétszáz éve elképesztő intellektuális és civilizációs fejlődést tett lehetővé a bolygón. Ha nem tűnt volna fel, mindegyik más kultúra, mindegyik másik földrész, mindegyik rassz az európai kultúrkör gondolkodásmódjából kinövő természettudományt használja.

És most ezt a példátlanul sikeres kultúrát le akarják velünk cseréltetni egy ideológiára. A történelemben eddig mindig arra irányultak a birodalmi törekvések, hogy az alávetettekkel kultúrát és/vagy nyelvet és vallást cseréltessenek. Most fordul elő először ennyire tisztán, sokkal brutálisabban, mint ahogy a nácik és a kommunisták csinálták, hogy a kultúránkat erőszakkal le akarják cserélni egy ideológiára. Mindent el akarnak felejtetni velünk, amit genetikailag és kulturálisan tudunk, és azt akarják, hogy egy idegen, kultúramentes ideológia parancsoló világleírásában létezzünk. A poszthumán liberalizmus ugyanis kultúrán és valóságon kívüli jelenség, teljesen el akarja szakítani az embert a természettől, a múltjától, az összes többi embertől, a kultúrájától. Poszthumán, mert tagad mindent, amit eddig az európai kultúráink megtanultak és azért is az, mert valójában az ember, az emberi elpusztítására tör.

Mi más lenne az emberi szexualitás újradefiniálása, a biológiai alapoktól, racionalitástól való elszakítása, mint az embernek mint heteroszexuális úton reprodukálódó élőlénynek a teljes felszámolása?

Az elmúlt pár évben hatalmas intellektuá­lis munkát végzett el a nem liberális értelmiség, jelentős részben a politikai jobboldalon, de baloldali, antikapitalista irányzatok is születtek, amelyek felismerték, hogy a liberalizmus „emberijogizmusa” a legszorosabban véve is embertelen, emberellenes. Erről már tulajdonképpen megegyeztünk, úgy beszélünk a liberalizmusról, hogy az egy olyan ideológiai projektté vált, amely minden eddig létező emberi konszenzus lerombolására tör. Viszont még mindig túl megengedők vagyunk a követőivel, propagátoraival, fizetett ügynökeivel szemben, és nem különítjük el őket a liberalizmus áldozataitól. A liberalizmusnak ugyanis most már sokkal több áldozata van, mint haszonélvezője, és ezek az áldozatok még nem tudják, hogy mibe is rángatta bele őket a társadalom lényegtelen kisebbségét alkotó, zömmel elmebetegekből álló csoportja.

Az elmúlt harminc-ötven évben ugyanis divattá vált az elmebaj. Hagyománnyá lett a hagyomány lerombolása, a folyamatos, permanens forradalmi helyzet, amelyben a lelki kielégülést a forradalom újabb és újabb részgyőzelmei jelentik. Már nem azért áll elő újabb és újabb követelésekkel a liberális fősodor, mert az feltétlenül következik az ideológiából, hanem azért, mert a liberálisok elméjében (jobb híján használva ezt a kifejezést) folyamatos az igény az újabb igazságuk érvényesülésének a katarzisára.

Ebből az következik, hogy mi, konzervatívok, politikai jobbosok, heteroszexuálisok, hagyományos kultúrában létezők, félreértjük, mivel is van dolgunk. Egy elmebajhoz nem lehet alkalmazkodni, egy elmebajjal nem lehet kompromisszumot kötni. Egy elmebajjal nem lehet beszélgetni. Egy elmebajnak nincs logikája.

A poszthumán liberalizmus azért lehet sikeres, mert Nyugat-Európában az elmúlt ötven évben a politikai elit teljesen elszakadt a saját kultúrájától. Teljesen félreértve a feladatát, az éppen aktuális valóság működtetése helyett annak állandó átalakításába fogott. Olyan politika jött létre, amely a társadalom és a kultúra előtt halad, alakítja azt és egyáltalán nem törődik azzal, hogy a saját közösségének milyen képességeit rombolja le éppen.

A Nyugat politikai elitje jelenleg, a szó legszorosabb értelmében, együgyű. Kitűz homályos célokat és mindenben és mindenhol megtesz mindent, hogy az történjen, amit akar. Jelen esetben az a cél, hogy mindenki, élete legelejétől (!) minden szexuá­lis variációról, perverzióról minden tudás birtokában legyen és szabadon választhassa meg, melyiket akarja. Annak az abszurditása nem érdekli őket, hogy ez azt feltételezi, az óvodás korú gyermekek döntésképesek a saját későbbi személyiségfejlődésük minden választásával kapcsolatban. A joguk formális érvényesülésének kiharcolása fontosabb, mint a képességük a jog gyakorlására és a joguk érvényesülésének a lehetséges következményei. Ebben a világban az érvényesült alapvető és végtelen emberi jogok csak pozitív következményekre vezethetnek. Ugyanis ebben a világban bármilyen következmény pozitív, ha az egy emberi jog gyakorlásából következik. Sőt pozitívabb, jelenleg ugyanis a nem heteroszexuális személyek értékesebbek a poszthumán liberalizmus számára, mint azok, akik a „felvilágosítás”, vagyis az agymosás ellenére heteroszexuálisok maradtak.

Valójában nem annak az értéknek az érvényesüléséről van itt szó, hogy valaki vállalja mondjuk a homoszexualitását, vagyis talán önmagát, hanem annak a társadalomra erőszakolásáról, hogy a heteroszexualitás eleve csak egy társadalmi, rendszerszintű elnyomás következménye. Bármilyen LMBTQ-ember egy felszabadított ember, mert ha nem lenne LMBTQ-mozgalom, akkor ezek az emberek heteróként sínylődnének. Az igazi cél nem a végtelen számú létrehozható szexuális álidentitás egyenkénti megteremtése (mert szexuális identitás több van, mint ahány létező ember), hanem maga a felszabadulás és a felszabadítás élménye. A normalitásból, a heteroszexualitásból kitérő ember hatalmas ünneplésben részesül, a korábban kitértek, az ünneplők pedig a felszabadítás élményével lesznek gazdagabbak: megint megmentettek valakit. És hát könnyebb „megmenteni” valakit, ha ötéves, mintha huszonöt. Ezt már megtapasztalták, az agymosás a gyerekeknél mindig sokkal könnyebben megy.

A nyugati politikai elit és értelmiség élménye most az, hogy mi nem hagyjuk kimenteni a gyermekeinket a heteroszexualitás fertőjéből, a gyerekek, az óvodások, iskolások nem dönthetnek szabadon arról, hogy melyik szexuális perverziót választják majd, ha erről e perverziók gyakorlói nem világosítják fel idejében őket. Ez őrület, és ebben az értelemben van benne rendszer.

Ebben a világban sok szülő örömmel viszi a gyerekeit ilyen „felvilágosító” programokra, mert azt hiszik, hogy jót tesznek velük. Akkor is, ha maguk egyébként heteroszexuálisak, mert azt hiszik, hogy a nemváltás, a homoszexuálissá válás egy megváltás, amelyre ők mint kispolgárok ugyan nem képesek, de nem akarják elvenni ezt a lehetőséget a gyermeküktől. És a gyerekeiknek már úgy beszélnek ezekről, mint pozitív és valóságos lehetőségekről. Hiszik és tudják, hogy lehetséges nemváltás. Nekik a nemváltás a megváltás. Nem egy megváltás, hanem „a” megváltás. (Elnézést a profán szójátékért.) És tulajdonképpen nemcsak jogod van megváltódni, hanem igazából kötelességed is, hogy igazold a poszthumán liberalizmus „igazságait”.

Észérvek itt nem fognak működni. Ahogy a kereszténység hirtelen teljesen archaikussá vált üzenetei sem. Egyetlen dolgot adhatunk vissza a szerencsétlen nyugati embernek: a nemi identitását. Azt, hogy milyen csodálatos élmény nőnek és férfinak lenni, és különösen milyen jó annak lenni igazi nők és igazi férfiak között. A jólét mellé vissza kell kapnia a nyugati embernek az elégedettségre és a boldogságra való képességét is. Az pedig csak akkor lehetséges, ha biológiai igényei szerint él és nem egy őrült ideológia reménytelenségében.

Mi még talán megmenthetjük a saját fiatalságunkat, de Nyugaton nem egy nemzedéket törtek meg ilyen módon, hanem talán már hármat. Érdemes megfontolnunk a tanulságot, hogy nekik már nincs visszaút. Nekünk még van.

A szerző szociológus

(Borítókép forrása: Pexels)