A NATO-ban zajló feszültségek mögött nem Magyarország áll, hanem maga a szövetség küzd egy súlyos belső bizalmi válsággal.

Mivel a szövetség alapját az Egyesült Államok adja, a válság valójában a Washington és európai szövetségesei közötti bilaterális kapcsolat lakmuszpróbája. Minden más csupán PR-celofán a NATO színeiben. Az elmúlt évek eseményei – az afganisztáni kivonulástól kezdve az ukrajnai háború kezelésén át a jelenlegi iráni háborúig – drámai módon újraértékelik az Egyesült Államok szemében, hogy ki tekinthető hasznos szövetségesnek, ki ügyfél, ki csupán egy csicska, és ki az, aki nettó teher.

Egy homogén, minden kérdésben azonosan gondolkodó szövetség stabilnak tűnhet, de válsághelyzetben könnyen merevvé válik. Ezzel szemben az a szereplő, amely képes eltérő perspektívát képviselni, bizonyos helyzetekben nem gyengíti, hanem megerősíti a rendszert.

Magyarország mozgástere ebben a kontextusban értelmezhető. A kérdés nem az, hogy mennyire tér el a fősodortól, hanem az, hogy ezt az eltérést képes-e hasznossággá konvertálni. Izrael és Törökország értékét a nagy patrónus szemében nem az adja, hogy magától értetődők, hanem éppen az, hogy potenciálisan hasznos szövetségesek mások számára is. Ez igaz a regionális vetélytársakra is. Ha csupán az USA árnyéka vagy, akkor nem a te kegyedet kell keresni, hanem az USA kegyeit. Éppen úgy, mint a szerelemben, az államok közötti kapcsolatokban is a versengők száma és a csipetnyi bizonytalanság az, ami a partner értékét adja.

Ha Magyarország képes lesz a fősodortól való eltérést hasznossággá konvertálni, akkor az alkalmi feszültségek nem hátrányt jelentenek, hanem lehetőséget. Alkalmat arra, hogy Budapest kilépjen az ügyfél szerepből és a hasznos szövetségesek sorába lépjen. Ha nem, akkor ugyanennek a válságnak a következménye könnyen lehet a marginalizáció.

Az Európai Unióban zajló konfliktus hasonló logika mentén értelmezhető. A brüsszeli politikai közeg hajlamos a tagállamokat végrehajtó egységekként kezelni, különösen válsághelyzetben. 

Aki feltételeket szab, tárgyal, késleltet és alkupozíciót épít, az szereplő. Magyarország stratégiája ebből a szempontból nem deviancia, hanem egy alternatív értelmezése az uniós tagságnak. Ugyanakkor itt is világos a határ – ha az unió képes megkerülni a magyar vétót, akkor ez a stratégia elveszíti az alapját, és az ország ténylegesen az ügyfél kategóriába csúszhat vissza.

A legélesebb formában a besorolási küzdelem az ukrán relációban jelenik meg. Egy háborús helyzetben a hierarchiák gyorsan és könyörtelenül alakulnak ki. 

 Ez sokak szemében akadékoskodás. Straté­giai nézőpontból azonban ez nem más, mint ellenállás a csicska státusba való besorolással szemben. A modern konfliktusokban a hatalom nem kizárólag katonai kérdés. Aki kulcsfontosságú csatornákat, energiaútvonalakat, intézményi hozzáférést, döntési pontokat kontrollál, az lokális erőfölényt tud kialakítani még akkor is, ha „papíron” gyengébb szereplő.

Ha a három válságot együtt nézzük, kirajzolódik egy egységes kép. 

Ez a stratégia persze nem kockázatmentes.

Aki folyamatosan a peremen egyensúlyoz, az könnyen átbillenhet. A NATO-ban a bizalom eróziója információs és politikai elszigetelődéshez vezethet. Az Európai Unióban a megkerülési mechanizmusok kialakulása kiüresítheti a vétó erejét. Az ukrán relációban pedig egy rosszul kalibrált lépés eszkalációhoz vezethet. A besorolási harc tehát kétélű fegyver, ugyanaz a stratégia, amely mozgásteret teremt, könnyen izolációba is torkollhat.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy konfliktusos-e a magyar külpolitika. Hanem az, hogy képes-e ezt a konfliktusos pozíciót tartós befolyássá alakítani. Mert aki nem határozza meg a saját szerepét, annak a szerepét mások fogják meghatározni.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa