A magyar nemzet nagy esélye

Az út, amíg egy nyelv eljut a sérülékenytől a kihaltig, rövidebb, mint szeretnénk.

A hátralévő négy hétben még sok szignót be lehet gyűjteni

Az európai uniós integráció egyik be nem váltott ígérete a sok közül a 2004 után csatlakozott tagállamoknak a nyugat-európai fejlettségi szinthez való felzárkózása. Ezt a felzárkózást regionális szinten számtalan fortélyos, normális esetben elkerülhető praktika is terheli, visszahúzza. Erről talán a Székelyföld és a Csallóköz tudna a legtöbbet mesélni. Esetükben ugyanis elmondható, hogy befogadó államaiknak az unióhoz való csatlakozása óta nyílik a gazdasági-fejlettségi olló a többségi társadalom által lakott, gyorsabban fejlődő területek és azon régiók között, amelyet többségükben a magyar nemzeti közösség tagjai laknak.

E térségeknek az a napi tapasztalatuk, hogy hátrányt jelenthet nekik az, hogy többségükben olyan személyek lakják, akiknek nyelve, kultúrája, etnikuma vagy nemzeti identitása különbözik az őket körülvevő régiók lakosságának hasonló jellemzőitől. Erre a helyzetre az EU-nak kötelessége volna tevőlegesen reagálni, hogy eleget tegyen az alapító szerződésekből fakadó azon kötelezettségének, hogy megvalósítsa az unió átfogó és harmonikus fejlődését, ezzel párhuzamosan kulturális és nyelvi sokszínűségét is fenntartsa.

Az Európai Unió intézményrendszere több lépcsőben vizsgálja a kohéziós pénzek felhasználásának jogszerűségét, célszerűségét és hatékonyságát, mindezek kiutalása előtt mind felhasználásuk közben, mind utólagosan, felmérve a finanszírozott beruházások eredményességét a tagállami fejlesztési tervekben foglaltakhoz képest. Ezen sokrétű folyamaton belül a felülvizsgálati szervek semelyik stádiumban nem ellenőrzik a fejlesztési források felhasználása közben esetlegesen felmerülő diszkriminatív hatósági gyakorlatokat. Ezt az intézményi hiányosságot is kezelni akarja a nemzeti régiók védelmében indított európai polgári kezdeményezés.

A legminimálisabb elvárás a sikeres aláírásgyűjtés esetén elfogadandó új uniós jogszabállyal szemben, hogy az EU kohéziós politikájának eszközeit egyetlen tagállama se használhassa a nemzeti régiók nyílt vagy burkolt gazdasági diszkriminációjára, sem pedig asszimilációs célokra (mint ahogy az jelenleg történik többek között Romániában és Szlovákiában, de több más uniós tagállamban is). Amennyiben ezt a célt nem sikerül megvalósítani, úgy a tagállamok továbbra is képesek lesznek arra, hogy a területükön élő őshonos nemzeti közösségekkel szemben foganatosított hátrányos gazdasági megkülönböztetéshez uniós forrásokat is igénybe vegyenek.

A mesterségesen generált lemaradás az érintett régiók esetében serkenti az elvándorlást, amivel veszélyezteti az ott élő közösségek által képviselt sajátos kultúra megmaradását. Ezen folyamatok is hozzájárulnak ahhoz a deprimáló összképhez, amelyet az ENSZ kulturális szervezetének, az UNESCO-nak a veszélyeztetett nyelvek atlasza tükröz. Világszerte több mint 2500, különböző mértékben veszélyeztetett nyelvet tartanak nyilván. Ezen belül is bőven száz felett van az Európai Unió területén található veszélyeztetett nyelvek száma, köztük például a baszk, a breton, az ír, az erdélyi szász vagy éppen a csángó magyar nyelvekkel. Az út, amíg egy nyelv ezen az ötfokozatú skálán eljut a sérülékenytől a kihaltig, rövidebb, mint szeretnénk.

Intő jel, hogy ne vegyük magától értetődőnek a határon túli magyar nyelvi tömböket! A ma még többségében magyarlakta területek az Érmelléknél, a Csallóközben, a Székelyföldön megfelelő gazdasági és jogi védelem hiányában hosszú távon elszórványosodhatnak. Az UNESCO atlaszának legkeserűbb tanulsága, hogy a lassú enyészetet sehol sem követi zajos figyelem. Ennek elkerülésére addig kell cselekedni, amíg egy közösségnek még van hangja, hogy életjelet adjon magáról.

Akárhogy is alakul a nemzeti régiókért indított kezdeményezés sorsa, az Európai Unió Bírósága előtti perben született kedvező ítélet ebben az ügyben azzal a nagyon fontos hozadékkal járt már most, hogy a nemzeti régiót, mint új jogi fogalmat beemelte az uniós jogi szótárba. Ezáltal megnyílt az út e régiók előtt, hogy saját gazdasági és politikai érdekeiket szolgáló további követeléseket fogalmazzanak meg az uniós döntéshozóknak. Ezt azért is fontos valamennyi határon túli magyar közösségnek észben tartania, mert esetükben az anyaország mellett épp ezek a nemzeti régiók azok, amelyek fel tudják erősíteni az ő hangjukat a nemzetközi közösségen belül. Velük szövetségben sikerülhet az európai közvéleményben tudatosítani, hogy nemcsak az államok a hordozói a nemzeti kultúráknak, hanem a nemzeti régiók is. Ennek az EU általi elismertetése természetes célja minden nemzeti régiónak.

Ezért fontos hozadéka e polgári kezdeményezésnek, hogy először és egyedüliként kapcsolta be Székelyföldet és a Magyarországtól elszakított magyar népességű területeket Nyugat-Európa etnoregionális mozgalmaiba. Az eddigi tapasztalatok alapján ennek a kezdő lépésnek továbbiakra kell sarkallnia, hogy ez az új integráció konszolidálódhasson és tovább épülhessen.

Továbbá ezzel a kezdeményezéssel először és egyedüliként sikerült Székelyföld igényeit és elvárásait az Európai Unióval szemben megfogalmazni, illetve bebizonyítani, hogy ezek az elvárások az unió jogalkotási hatáskörébe tartoznak. Ezek az igények és elvárások kiterjednek Kalotaszegre, a Partiumra, a Felvidékre, a Muravidékre, Drávaszögre, az Őrvidékre és minden Magyarországtól elszakított magyar népességű területre.

Végezetül fontos kiemelni még egy tényt. Európa nemzeti régiói egymástól merőben eltérő élethelyzetűek és más-más kihívásokkal kell szembenézniük. A széttartó problémahalmazoknak ez a kezdeményezés mégis meg tudta fogalmazni a metszéspontját. Mégpedig a fenntartható fejlődés dilemmáján belül. A sajátos regionális nyelveknek, kultúráknak és identitásoknak a szülőföldön való megőrzése ugyanis a fenntartható fejlődés társadalmi pilléreként legalább olyan fontos megvalósítandó cél, mint ennek ökológiai és gazdasági vetülete, így akár a természeti világ bio­lógiai sokféleségének megőrzése vagy az emberiség energiagazdálkodásának a megújuló forrásokra való áttérése.

Ennek az előremutató ténynek a jelentőségét az adja, hogy a hagyományos – értsd egyéni jogokra alapozott – kisebbségvédelmi diskurzus egyre inkább veszít hatékonyságából, egyre kevésbé képesek a második világháborút, illetve a délszláv háborút követően kialakított kisebbségvédelmi keretek hatékonyan megóvni „célközönségüket”, hozzásegíteni őket identitásuk fenntartásához. Ezért e közösségek képviselőinek is új utakat kell keresniük érdekeik hatékony érvényesítésére, hagyományos problémáik új fénytörésben való megjelenítésére.

A fentebb sorolt eredményeket már elértük. Ennél jóval többet is reálisan el tudunk érni, amennyiben az Európai Bizottság teljesíti a szervezők április 7-i kérelmében foglaltakat és további fél évet biztosít az aláírásgyűjtésre. Ez volna a méltányos válasz a koronavírus-járvány okozta előreláthatatlan és elkerülhetetlen vis maior helyzetre. Tekintettel ugyanakkor az Európai Bizottság közvetlen demokráciá­hoz való hűvös és távolságtartó viszonyulására, könnyelműség volna a május 7-i rendes határidőig meglévő időt kihasználatlanul hagyni.

A kezdeményezés kudarcának legnagyobb veszélye ugyanis, hogy velünk marad megoldatlanul az a súlyos gazdasági természetű probléma, amelyre e kezdeményezés megoldást igyekezett kínálni. Sikertelenségünk esetén velünk marad a közösségi bűntudat is, hogy e folyamatok megakadályozására nem mozgósítottuk minden erőforrásunkat akkor, amikor erre a lehetőség egyértelműen nyitva állt.

A szerző külügyi megbízott, Székely Nemzeti Tanács; nemzetközi koordinátor, Kisebbségi Jogvédő Intézet