A semmitmondás árnyékkormánya

A szivárványkoalíciónak a magyar társadalom fontos problémáiról nincs érdemi mondanivalója.

Budapest, 2020. szeptember 21. Kunhalmi Ágnes, az MSZP társelnöke, parlamenti képviselõje azonnali kérdést tesz fel Orbán Viktor miniszterelnöknek az Országgyûlés plenáris ülésén 2020. szeptember 21-én. Elõtérben Hiller István, a szocialista párt képviselõje. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

A sok szép közhely és olcsó ígérgetés (társadalmi béke, szabad sajtó, tudomány, oktatás és művészet, környezettudatos társadalom, ingyenes és jó minőségű egészségügyi szolgáltatás, oktatás, szociális ellátás és kultúra, méltányos közteherviselés, a magyar bérszínvonal nyugat-európai szinthez való felzárkóztatása, európai és hazafias kormány), amit a reménybeli közös kormányzás alapelveiként az ellenzéki pártok meghirdettek, arra vall, hogy a magyar társadalom fontos problémáiról vagy nincs érdemi mondanivalójuk, vagy elgondolásaik kioltják egymást, így közösen nem állhattak elő velük. A legbeszédesebb ezért talán az, amiről hallgattak, emellett a „munkamegosztás” is figyelemre méltó lehet.

A Jobbiknak, amelynek előélete folytán esetleg indíttatása lehetett volna rá, nem engedélyezték, hogy a nemzet jövőjét fenyegető népességfogyásról vagy a határon túli magyarság jövőjéről beszéljen, esetleg igazodási kényszerében nem is ambicionálta ezt; a többieket meg (jó esetben) nem is érdekli. Helyette a Jobbik vezette elő a társadalmi békét, amit akár kukoricára térdepeltetésként is értékelhetünk, miután a közelmúltban éppen ők tettek talán a legtöbbet az egyes társadalmi csoportok elleni uszítás terén. Szabó Tímea sem kapott lehetőséget, hogy a PM aduászával, az alapjövedelemmel jöjjön elő, helyette éppenséggel azokról a közszolgáltatásokról kellett ígérgetnie szépet és jót, amelyek finanszírozását éppenséggel az alapjövedelem bevezetése rendítené meg alapjaiban.

Az európai bérfelzárkózás könnyű álma, a Jobbik korábbi vezértémája Kunhalmi Ágnesnek jutott, s az adóemelés megpendítése mellett ő említette a tisztességes gazdasági versenyt (jelentsen az bármit is). A legegyénibbnek (vagy legbátrabbnak) Schmuck Erzsébet bizonyult, aki nemcsak az LMP fő stratégiai célját, a fenntarthatóság ügyét képviselte, de a bevándorlás kényes kérdésében is exponálta magát, konkrétan megígérve az illegális migráció és az emberkereskedelem elleni fellépést. (Igaz, másnak ezt úgysem igen hinné el senki. Ámde lehet-e Schmuck Erzsébetből belügyminiszter?)

Ami a szivárványkoalíció liberális oldalát illeti, a Momentum és a DK nagyjából semmit nem mondott. Szabadság és Európa, vagyis üres ideológiai blabla. Hagyták szolidan és általánosságban ígérgetni a balosabb propagandára hajló kisebb partnereket – az ilyesmi a kampányban elkerülhetetlen, sőt hasznos. Ők maguk azonban állhatatosan hallgattak bármiféle gazdasági vagy szociális kérdésben, miközben, ha netán odáig jutnak, három évtizedes tapasztalataink szerint jó eséllyel majd megpróbálnak rátenyerelni ezekre a területekre (is).

Gazdaságstratégiai ügyekre halvány utalás sem történt. A közéleti alternatívákat becsületesen vizsgálni próbáló polgártársaink sűrű homályban tapogatózhatnak azt illetően, hogy a kormányzásra bejelentkező ellenzék mit gondol a vállalkozásösztönzésről, a belső piac erősítéséről, a középosztály szerepéről, a lakáspolitikáról, a külföldi termelő és spekulatív tőke kezeléséről, a foglalkoztatáspolitikáról, benne a segély/munka problematikáról, vidékfejlesztésről, a Kárpát-medencei gazdasági térről, az állami pénzügyekről. Még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább halvány célzásokkal a korábbi balliberális katasztrófakormányokétól némileg eltérő irányvonalat sejtessenek. Így a gondolkodó polgár okkal érezheti azt, hogy a most ácsolt új díszletek között a régi előadásra kell számítania.

A szerző újságíró