Egy konzervatív lap kíméletlen felszámolása

Amikor a balliberális oldal bezáratta a Pest Megyei Hírlapot, senki sem beszélt a sajtószabadságról.

A Momentum nagyképű, önmagát már miniszterelnöknek képzelő elnökének minapi fenyegető kijelentése felvázolta az általa propagandistáknak tartott újságírók szomorú jövőjét. Ez azért érdemel különös figyelmet, mert balliberális politikus szájából hangzott el. Fekete-Győr újságírókat tiltana el a foglalkozásuk gyakorlásától, míg tanítómestere, Gyurcsány Ferenc a neki nem tetsző színházi vezetőket tenné földönfutókká.

A balliberális oldal vezető politikusai nem viccelnek. Amennyiben hatalomra kerülnének, és beváltanák fenyegetésüket, a velük szimpatizáló orgánumok, újságíró- és jogvédő szervezetek cinkosan hallgatnának, vagy egy-két ejnye-bejnyével gyorsan napirendre térnének a történtek felett. Volt már erre példa a rendszerváltozás után.

Ki emlékszik az egykori, 1992 és 1995 közötti Pest Megyei Hírlapra (PMH)? Markáns hangvételű, nemzeti-keresztény arcéllel megáldott napilap volt – egyedüli az akkori megyei sajtópalettán. Ma már csak az idősebb újságolvasók emlékezetében él, de még köztük is akadnak, akik olykor összekeverik a kortárs Pesti Hírlappal. A PMH története azért kívánkozik ide, mert jó példája annak, hogyan viselkedik a balliberális politikai hatalom a neki nem tetsző sajtóval.

Ez esetben olyan napilapról van szó, amely a szocialista–szabaddemokrata kormányzat idején az egyetlen konzervatív-keresztény irányultságú megyei napilap volt az országban. Korábban az MSZP eladta a többit az Axel Springer német lapkiadó vállalatnak, illetve francia, osztrák és angol befektetőknek. Egyedül a Pest Megyei Hírlap nem került idegen kézre, s a szerkesztőségben − 1992 végétől − sikerült is végrehajtani a rendszerváltást.

Horn Gyula okosabb politikus volt, mint Gyurcsány és Fekete-Győr együttvéve. Hatalomra kerülése előtt nem fenyegette a neki nem tetsző jobboldali színészeket és újságírókat. Nem volt szüksége rá. Egyrészt azért, mert az írott és az elektronikus sajtó túlnyomó többsége a balliberális erők kezében volt, másrészt azért, mert ezek az erők a médiaháborúból is jól jöttek ki.

A rendszerváltozás nyomán kibontakozó médiaháborút főként az elektronikus médiumok, a rádió- és tévécsatornák vonatkozásában szokták emlegetni, de ez a háború kiterjedt az írott sajtóra is. Az akkori közszolgálati médiaelnökök (Hankiss és Gombár) a köztársasági elnök (Göncz) hathatós támogatásával sokáig provokálták az Antall-kormányt és a konzervatív gondolkodású publikumot. A nemzeti szellemű műsorkészítőkkel szembeni goromba lépéseikkel arra kényszerítették a kormányzatot, hogy avatkozzon be a média ügyeibe. A trükk bevált − a médiaelnökök leváltása után megszólalt a balliberális kórus, és a sajtószabadság eltiprásával vádolta a konzervatív kormányzatot.

A nyugati közvélemény felé olyan képet lehetett mutatni, hogy Magyarországon kormányzati beavatkozással megsértik a szólás, a véleménynyilvánítás szabadságát. Az óbégatók persze elhallgatták, hogy a nyomtatott sajtó, a kereskedelmi médiumok zöme az ő kezükben van, a nemzeti oldal pedig alig rendelkezik hírközlő fórumokkal. A balliberális oldalnak sérelmesnek látszó helyzetben az MSZP elnöke, Horn Gyula mondhatta volna, hogy hatalomra kerülése után földönfutóvá teszi a jobboldali színészeket (kultúrharc már akkor is volt) és újságírókat. Hozzátehette volna, hogy utóbbiakat eltiltaná a foglalkozásuktól, ha azokat propagandistáknak látja. De nem mondta.

Kormányra jutását követően (1994) viszont cselekedett. Az írott sajtóból hozott, személyesen átélt példával ábrázolom, hogyan. Akkoriban Vödrös Attila főszerkesztő helyettese voltam a Pest Megyei Hírlapnál. A Pesti Hírlap felszámolása már figyelmeztető jel volt számunkra. 1994 nyarán az Állami Vagyonügynökség értesített bennünket arról, hogy azonnali hatállyal felmondja a velünk kötött, év végéig szóló hirdetési szerződést. Ez a társaság a Pesti Hírlappal szemben is hasonló lépéseket tett. Tiltakoztunk az egyoldalú lépés ellen, de ezután más hirdetők is hátat fordítottak nekünk. Fenyő János Pest megyei ellenlapja, a Pest Megyei Hírek viszont − az alacsony eladási mutatók dacára − tele volt hirdetésekkel. Semmi kétségünk nem volt afelől, hogy a folyamatot politikai megfontolások irányítják.

1994 júliusában Pest megye főjegyzője értesítette Vödrös Attila főszerkesztőt, hogy a megye közgyűlésének jogi és ügyrendi bizottsága „a Pest Megyei Hírlap számára 1992. január 2-án a megye címerhasználatára kiadott engedélyt visszavonja”. Ezt a döntést a baloldali többségű közgyűlés bizottsága hozta. Pest megye címere addig a fejlécünk része volt, s eltávolításával a közgyűlés jelezni akarta, hogy már nem tekint minket a megye lapjának. Annak tekintette viszont Fenyő János cége, a Vico által létrehozott ellenlapot, a Pest Megyei Híreket, amelynek engedélyezte a címer használatát.

Az 1994 végi önkormányzati választásokon robbant a bomba: a Pest megyei közgyűlésben többséget szerzett a jobboldal. Ez igen nagy fegyvertény volt a bevörösödött országban. Az eredményt sokan összefüggésbe hozták a PMH munkájával, szellemiségével. Az olvasók kétségbeesetten keresték a lapot, a Hírlapkiadó Rt. viszont egyre rosszabb eladási mutatókat és veszteségeket jelzett felénk. Az új megyei közgyűlés támogató nyilatkozatokkal állt mellénk, de látható volt, hogy hamarosan le kell húznunk a rolót.

január 24-től lapunk már csak nyolc oldalon, a korábbi zöld helyett fekete fejléccel jelent meg. A címoldalon keretes szövegben tudattuk az olvasókkal, hogy a szerkesztőség minden dolgozója levelet kapott a Hírlapkiadó Rt. vezérigazgatójától, aki közölte velünk, hogy harminc napon belül megszünteti a munkaviszonyunkat. Egyidejűleg a Magyar Távirati Iroda is megszüntette a lapnak a hírszolgáltatást. Itt már a pénz beszélt, és a nyomda is csak készpénzes fizetés ellenében vállalta a nyomtatást. Csodákra számítani nem lehetett: csökkentett oldalszámú lapunk 1995. február 4-én jelent meg utoljára.

A nemzeti-konzervatív Pest Megyei Hírlap megszűnt, csaknem ötven dolgozó került az utcára. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a baloldali média hallgatott. Közülük senki nem tiltakozott a sajtószabadság súlyos megsértése ellen. Egyikünk se tudta, hogy mit hoz a holnap. Tisztességes újságírók kerültek reménytelen helyzetbe. Emberek, akik évekig az írott sajtó lövészárkaiban, az első vonalban küzdöttek, de nem rendelkeztek olyan érdekérvényesítő képességgel, mint ügyesebb és szerencsésebb társaik. Szétszóródtunk a szélben, mint a pelyva.

Egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy napilapos főszerkesztő-helyettesből munkanélküli újságíró lettem. Két évvel később, amikor a PMH-nak már csak az emléke pislákolt, tanúi lehettünk az Új Magyarország agóniájának, majd törvényszerű kimúlásának is.

Azután 1998-ban egy hetilap felelős szerkesztője lettem, és rövid ideig közös irodában dolgoztam a hetilapot támogató alapítvány ügyvezető igazgatójával. Egyik nap, a kéziratok tanulmányozása közben számomra ismeretlen férfi lépett a helyiségbe. Nagy hangon üdvözölte az igazgatót, hozzátéve, hogy már régen nem látták egymást.

− Emlékszel a régi szép időkre – kérdezte −, amikor jött az ukáz a lapterjesztéshez, és rendesen betartottunk a Pest Megyei Hírlapnak? Nem szállítottuk ki az áruspéldányokat, azok meg nem értették, hogy miért csökken folyton az eladott példányszám.

Felnéztem. A férfi háttal állt nekem, az igazgató pedig zavartan hallgatott, mert tudta, hogy pár éve a Pest Megyei Hírlap főszerkesztő-helyettese voltam. Azután feltalálta magát:

− Hadd mutassam be a felelős szerkesztőnket, ő is a Pest Megyei Hírlapnál dolgozott.

A férfi lesújtva, érthetetlen nevet mormolva bemutatkozott, majd nyomban témát váltott. Azóta se tudom, hogy ki volt, de azt sem, hogy az a bizonyos felső utasítás honnan jött, s kik voltak a végrehajtók. Ha akkor rákérdezek, biztos, hogy nem árulták volna el.

Ilyen módszerekkel dolgoztak a balliberális oldal politikusai, a sajtó szabadságának leghangosabb szószólói. Mondhatnánk, mindez régen volt, kit érdekel, hogy mi történt itt évtizedekkel ezelőtt?

Nos, mindazokat érdekli, akik nem szeretnék, ha mindez megismétlődne.

A szerző író, újságíró

(A borítóképen Horn Gyula korábbi szocialista kormányfő és Fekete-Győr András a Momentum nevű párt vezetője Forrás: Magyar Nemzet – montázs)