Egyeduralom a (film)művészetben

Az alkotók többségének világjobbító elméletei a közösségeket kiszolgáltatottá teszik.

Az már bebizonyosodott, hogy nem létezik „független, objektív, haladó” sajtó, de a tudomány és a művészet, azon belül a film vonatkozásában még tartja magát az a hamis álláspont, hogy a művészet egységes, egyetemes, és ami az illetékesek szerint nem tartozik bele, az csak középszerű konzervatív, nacionalista giccs és sematikus propaganda lehet. Ez természetesen nem így van, és mindenekelőtt két fontos tényre kell rávilágítani. Az egyik az, hogy a tudományban a művészet elméleteit és gyakorlatát átható osztályharcos és globalista forradalmi utópiáknak megvan az eszmetörténeti megalapozottsága; és hogy ugyancsak a tudományban igazolják e két irányzat kapcsolatát, folytonosságát is.

Az osztályharcnak és a társadalmi utópiák­nak filozófiai gyökerei vannak, amelyekkel azonosulni izgalmas kihívás a tudósnak, a művésznek. A társadalmi ember megváltoztatásának eszméje és gyakorlata ugyanabból az értelmiségi lázadásból ered, mint a biológiai ember teremtés fölé emelése.

Az első ismert lázadó ember(pár) Ádám és Éva volt, akik az isteni tudás birtokába akartak jutni a tiltott alma elfogyasztásával. Az alkimisták a világi jólétet biztosító arany mellett az örök élet italának titkát kutatták. Doktor Faustus is az isteni tudás és az általa szerzett boldogság reményében adja el a lelkét Lucifernek, a „fényhozó”-nak. Frankenstein gróf életet akart létrehozni, vagyis teremteni akart. A jakobikunosok és szellemi utódaik a társadalmi és a biológiai embert egyaránt át akarták formálni, még akkor is, ha az ellenáll, és a kísérletbe beledöglik. Az ilyen vállalkozások azonban meghaladják az ember képességeit, és azonosak a hübrisszel, miszerint Isten és törvényei mellé, fölé helyezik magukat. Innen ered az a hatalmas gőg is, hogy csak ők lehetnek az igazi tudósok, művészek, a haladók és még a függetlenek is. Ki is szorítanak maguk közül mindenkit – más szellemiségű csak hibaszázalékon belül maradhat a rendszerükben.

Addig nincs nagyobb baj a tudós és a művész fent vázolt lázadásaival, amíg csak a maga és esetleg a közvetlen környezete épségét, életét veszélyezteti, mint egy alkimista vagy Frankenstein gróf. Az emberek nagyobb csoportján gyakorlatban kipróbált utópiáknak azonban szomorú, sőt tragikus következményeik vannak. Gondoljunk a nagy francia forradalom emberi és szellemi pusztító hatására, illetve a kommunizmus százmilliós nagyságrendű áldozataira. A kommunizmus is vallási és teológiai, illetve tudományos, filozófiai alapokra épít, és a jobbító, de szélsőségeiben rombolóvá lett szándék vezetett el a múlt teljes eltörlésének gondolatáig, a társadalom erőszakkal történő megváltoztatásának gyakorlatáig.

A liberalizmus és édestestvére, a globalizmus ugyanazt folytatja, amit a marxizmus és az internacionalizmus, csak kissé korszerűsített tárggyal, módszerrel. Mindkettő abszolutizálja az egyén szabadságát és elveti a közösség(ek) szabadságát. Kovács András Bálint filmtörténész szerint a filmelméletnek társadalmi vonatkozásban csak két megközelítése létezik, és nincs köztük lényegi különbség. Amíg az előző egyetlen fő kategórián, az osztályegyenlőség alapján bírálja és utasítja el a társadalmi szerkezeteket, a közösségi értékeket, és állít fel helyettük egy utópiát, addig a korszerűsített változat csupán alkategóriákat állít fel, de ugyanazt teszi: „Ezen az alapon állt részben a marxista esztétika és annak finomabb, korszerűsített változata, a »reprezentáció politikája« mint kritikai gyakorlat. A két megközelítés között lényegében csak tematikai és valamennyi módszertani különbség van. Míg a hagyományos marxista esztétika egyetlen téma, az osztályharc reprezentációs mintáit kereste elsősorban a műalkotások témájában, a reprezentációs megközelítés a társadalmi elnyomás legkülönbözőbb formáinak (nemi, faji, történelmi, gazdasági) megjelenését keresi, a tematikusnál kifinomultabb diszkurzív elemzés segítségével (Hall 1997).”

Nem nehéz felismerni korunk „nemi, faji, történelmi, gazdasági” ígéretes, de rombolóvá vált felszabadító törekvéseit a politikában, a társadalomtudományokban és a művészetekben: a feminizmus és az LMBTQ; a bűntudatipar és a Black Lives Matter; az arab tavasz és a kioktatás jogállamiságból; a nyílt társadalom és a migráció, illetve az örökkötvény-ajánlatok, stb.

A marxizmus helyét a filozófiában és a művészetelméletben az egzisztencializmus vette át. Egyik volt tanárom, egy egyetemi professzor pár éve azt mondta, hogy ma olyan presztízs és elvárás Heideggert idézni, mint a rendszerváltás előtt Marxot.

Az ugyan nem állítható, hogy az egzisztencializmus kizárólag ateista, nihilista és értéktagadó, hiszen a franciáknál kialakult egy keresztény irányzata is – lásd Gabriel Marcel műveit és Robert Bresson filmjeit –, de nálunk a szakirodalomban a keményvonalas, ateista Jean-Paul Sartre-ot idézték és idézik. Az egzisztencializmusból kinőtt egy újabb filozófiai vonal, elemzési gyakorlat és közéleti viselkedés, a dekonstrukció. A művészetelméletekre ez gyakorolta a legnagyobb hatást. Mint a neve is mutatja, a leépítésre alapoz, eredeti neve a lerombolás (abbau, ­détruire) volt. A dekonstrukció olyan elemzői gyakorlat, amelyben az elemző valamilyen kis hibát, ellentmondást keres egy adott műben vagy rendszerben, ezzel rést üt annak összefüggésrendszerén, és így egy kisebbségi, korábban mellőzött álláspontot juttat érvényre: „Egy hagyományos filozófiai oppozícióban nem szemben álló elemek békés együtt létezését látjuk, hanem egy erőszakos hierar­chiát. Az egyik elem (axiológiailag, logikai­lag stb.) uralja a másikat, parancsoló pozíciót foglal el. Az oppozíció dekonstruálása egy adott pillanatban mindenekelőtt a hierar­chia megfordítása” – idézi Derridát Culler (Culler 1997: 117–118 – Derrida: Positions 56–57).

Mindent a feje tetejére állít, az ok-okozat irányát is megfordítja, és ugyanúgy egy hierar­chiát állít fel, csak még a mellékes, a negatív van fölül, úgymond uralmi pozícióban. Láttunk már ilyet, amikor a kommunisták és a bolsevikok hatalomra kerültek: nem az általuk hirdetett egyenlőséget valósították meg, hanem a korábbiaknál is keményebb hierarchiát, diktatúrát. A dekonstrukciós elmélet még ennél is tovább megy. Az érvelésben a tények és a logika sem kötelező.

A fentiek ismeretében ne csodálkozzunk, ha az egyetemi kötelező és ajánlott olvasmánylisták, illetve a szakma által létrehozott és díjazott hazai és külföldi filmek tele vannak a hübriszben fogant világmegváltó utópiák felforgató elméleteivel, illetve gyakorlatával. Már idehaza is érzékenyítik a közönséget a homoszexualitásra (BÚÉK, 2018, Valami Amerika 3, 2018); a szabad és a beteg szerelemre (Nyitva, 2018, Parázs a szívnek, 2018); a nem létező rasszizmus ellen (Csak a szél, 2011, Genezis 2018, Lajkó, cigány az űrben, 2018); az anarchiára (Fehér isten, 2014, Zero, 2015, Az itt élő lelkek nagy része, 2015, Mindenki, 2016); a nem létező politikai erőszak ellen (Veszettek, 2015); a bűntudatkeltésre (1945, 2017, Testről és lélekről, 2017, Napszállta, 2018, A hentes, a kurva és a félszemű, 2018); a megalázottság elfogadására (Kojot, 2017, Kincsem, 2017), bűnözősimogatásra (A viszkis, 2017); migránssimogatásra (Jupiter holdja, 2017, Az állampolgár, 2017, Könnyű leckék, 2018); illetve a klasszikus művészeti esztétika lerombolására (Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018).

Ha akad is időnként egy-egy kiváló, a közösségi értékeket is képviselő film, az szinte biztos, hogy a hivatalos szakmai támogatási rendszeren kívül készült el. Ilyen az első gulágról szóló játékfilm, az Örök tél (2018), amely csak tévéfilmként valósulhatott meg; illetve a Wass Albert regényéből készült, hagyományos értékközösségben forgatott A funtineli boszorkány, (2018), amelyet a rendezője saját pénzéből volt kénytelen leforgatni.

A „független, objektív és haladó” értelmiségiek, művészek többsége azt hiszi, hogy valami világjobbító elméletet és gyakorlatot képvisel, miközben csupán a feje tetejére állít mindent, és az embert, illetve a közösségeket még inkább kiszolgáltatottá teszi. Így lesznek önként és dalolva a magas tudományt és művészetet művelőkből a globális gazdasági háttérhatalom idióta kiszolgálói. Persze, közülük sokakat jól meg is fizetnek pénzzel és pozícióval, de a tapasztalat szerint a két fő motiváció jól megfér egymással, és e kettőért érdemes az utcára vonulni és „forradalmat csinálni”.

A szerző filmesztéta (PhD), költő